15
12/2010
2

Boardwalk Empire - Gengszterkorzó: 1. évad

Egyetlen tévés produkció sem volt még képes annyira felkelteni a figyelmemet, mint Martin Scorsese és az HBO nagyszabású közös vállalkozása. A kezdetektől fogva figyelemmel kísértem a sorozat alakulását, hisz valljuk meg, ilyen terebélyes, elsőrangú kvalitásokkal rendelkező alkotógárdát ritkán sikerül összeterelni egy sorozat kevéért. Terence Winter, a Maffiózókkal a mennybe ment író-producer és a gengszterfilmek koronázatlan királya, Martin Scorsese azonban véghezvitte ezt a bravúrt: a Boardwalk Empire jött, látott és engem bizony padlóra a küldött. Évadértékelő következik.

 
A sorozat
 
A ’20-as évek Amerikájában, a szesztilalom kihirdetésének idejében járunk. A szüfrazsett mozgalom a tetőpontjára hág, egyre nagyobb teret hódít a Ku Klux Klán, miközben milliónyi szeszre szomjazó torkot kell itallal (főként whiskyvel) csillapítani. Atlantic City vezetését, csakúgy, mint a többi nagyvárosét, a velejéig átitatja a korrupció, melynek élén Enoch „Nucky” Thompson, a megyei kincstárnok áll. A közembertől a magas beosztású hivatalnokig mindenki az ő kegyeit keresi, Nucky pedig tudja, hogyan fölözheti le a legnagyobb hasznot mindebből. A szesztilalomban is azonnal felismeri a benne rejlő óriási lehetőségeket, hisz a térség legjelentősebb kikötővárosaként Atlantic City lehet az a hely, ahol a teljes keleti part csempészhálózata összefut.
 
Atlantic City mellett fontos szerepet kap még a történetben New York, ahol ekkortájt a hidegvérű, gyors észjárású Arnold Rothstein a legbefolyásosabb figura, oldalán az ekkor még pimaszul fiatal, ám máris pimaszul gazdag és hírhedt Charlie „Lucky” Lucianóval; valamint Chicago, ahol a bordélyházakat üzemeltető Johnny Torrio áll a középpontban (és akinek legígéretesebb pártfogoltja ezidőtájt egy köpcös fiatal srác Brooklynból, bizonyos Alphonse Capone). A hárompólusú felállás persze hamar ellentéteket szül, így Nucky-nak alaposan meg kell fontolnia, mit tesz, ha győztesen akar kikerülni a rivalizálásból...
 
 
A forgatókönyv
 
Terence Winter közreműködése már előzetesen okot adott a bizakodásra és a minőségi történetre, ő pedig szerencsére újfent nem okozott csalódást a rajongóknak. A sorozat alapját Nelson Johnson hasonló című könyve szolgáltatta, ám ezúttal valóban csak az alapokról beszélünk, hisz a könyv sokkal inkább csak a korrajz és a hangulat megteremtéséül szolgált. A Boardwalk Empire szerintem egyik legnagyobb bravúrja, hogy rendkívül kreatív módon ötvözi a valóságot a fikcióval, hisz a Winter és írótársai által kreált történet tökéletesen simul bele a történelmileg hiteles események láncolatába, mint ahogy a sorozat kedvéért kitalált karakterek is remek összhangban vannak a valóságban is létezett személyekkel. Ez a kettőség végig különösen érdekessé teszi a látottakat, ami főként annak fényében bravúr, hogy a cselekményvezetés meglepően lassú. Több kritikában találkoztam azzal, hogy a Boardwalk Empire egy unalmas, egyhelyben toporgó szériává nőtte ki magát, amivel én a legcsekélyebb mértékben sem tudok egyetérteni. A Maffiózókkal ellentétben ez a sorozat sokkal inkább egy korrajz, egy rengeteg karaktert megmozgató, komplex mű, amit vétek lenne folytonos akciójelenetekkel és sodró cselekménnyel felhígítani. Igen, a Boardwalk Empire lassan építkezik, de ezt borzasztó élvezetesen teszi, így akit valóban érdekel a korszak hangulata és a minél hitelesebb és mélyebb karakterábrázolás, az szerintem a messzemenőkig elégedett az évad színvonalával. Remélem, a berendelt második széria sem fog változtatni ezen.
 
 
Az epizódok
 
A 12 részből álló évad pilotját maga Martin Scorsese rendezte, akinek nagyjából 80 perc játékidő és közel 20 millió dollár állt rendelkezésére, hogy megfelelő alapot biztosítson a szériának. Ennek megfelelően a nyitó epizód egyértelműen az évad dísze, egyfajta „film a sorozatban”, nagyszerű hangulattal, és a tévében szokatlan színvonalú látványvilággal. A cselekmény egy Kanadából érkező whisky-szállítmány balul sikerült elrablása körül bonyolódik, mely alapos nyomot hagy Nucky Thompson és Arnold Rothstein üzleti kapcsolatain. Mindeközben szemtanúi lehetünk Atlantic City csempészhálózata kiépülésének, valamint megismerkedhetünk a másik féllel, a szesztilalmi ügynökséggel, és annak kérlelhetetlen szigorú ügynökével, Nelson Van Aldennel is.
 
Scorsese alapos munkát végzett, az illúzió az első pillanattól kezdve tökéletes, a karakterek bemutatása igen hatásos (különösen Al Capone-é), és jónéhány emlékezetes pillanattal gazdagodhat a néző (személyes kedvencem a ravalozóban játszódó jelenetsor). Scorsese kedvéért egyébként felhúztak egy nagyjából 150 méter hosszú, méretarányos részletet a korabeli tengerparti korzóból és az épületekből, amit aztán digitálisan szépítettek tovább, így Atlantic City több jelenetben is teljes pompájában jelenik meg előttünk.
 
Ami a többi epizódot illeti, azok is egytől-egyig a pilot igényességével és alaposságával készültek el, jóllehet a tempó a fent kifejtett okokból érezhetően finomodik. Nem kivánok egyesével gorcső alá venni minden egyes részt, felesleges is lenne, hisz az évad egyben alkot egy teljes történetszálat, amely a szesztilalom bevezetésével kezdődik, majd Warren G. Harding elnökké választásával ér véget 1921-ben. Az írók persze a második évadra több igen fontos szálat nyitvahagytak, így a rajongóknak, köztük nekem is, lesz miért várakozniuk a hátralévő hónapokban.
 
 
A színészek
 
Enoch „Nucky” Thompson – Steve Buscemi egy igazi ikon, nemcsak jellegzetes fizimiskája, hanem színészi képességei okán is, ennek ellenére Hollywood sikeresen beskatulyázta őt az örökös mellékszerepekbe, amiből időről időre sikerült csak kitörnie (például a blogon is bemutatott Ghost World esetében). A Boardwalk Empire-ben azonban egyértelműen ő a központi figura, Nucky karakterét teljes egészében rászabták, ő pedig kiválóan él a lehetőséggel. Nucky egyszemélyben megbecsült üzletember, vérbeli zsarnok és tenyérbemászó politikus, aki olykor a legsötétebb eszközöktől sem riad vissza céljai érdekében, mégis igyekszik nem átlépni bizonyos erkölcsi határokat. Már az első pillanattól fogva érezhető, hogy a múltjában vannak bizonyos elvarratlan szálak, ám ezek mivoltára csak az évad második felében kapunk kielégítő magyarázatot. Buscemi tökéletes választás volt a szerepre, jellegzetes zsebbenyúló mozdulata szerintem a sorozat egyik jelképe lehetne.
 
Jimmy Darmody – Michael Pitt neve nem sokat mondott nekem előzetesen, néhány mellékszerepben találkoztam csak vele, ezúttal viszont a másik fő karakter, Jimmy szerepében bizonyít. Pitt nem egy kimondott ezerarcú színész, de a komor, háborús emlékeivel és családi zűrjeivel küzdő srác szerepét mintha ráöntötték volna, és nagyszerűen teljesít. A megjelenése már önmagában telitalálat (jellegzetes bicegése úgyszintén), de nekem a legjobban az tetszett, ahogy a kezdeti agresszív, frusztrált kölyökből az évad végére igazi hidegvérű, megfontolt férfivá érik.
 
Nelson Van Alden – A megjelenésében leginkább kőszoborra emlékeztető Michael Shannon szintén egy testhezálló szerepet kapott Van Alden ügynök személyében. Shannon jelenléte és karaktere egyértelműen a sorozat legnagyobb aduásza, ilyen jól megírt és felépített figurával ritkán találkozik az ember. Shannon tökéletes alakítást nyújt a mélyen vallásos, fanatikus meggyőződésű szesztilalmi ügynök szerepében, amiből az írók is alaposan kivették a részüket, főként a záró epizódokban.
 
Margaret Scroeder – Kelly Macdonald főként a Trainspotting-ból vagy a Gosford Park-ból lehet ismerős legtöbbünknek, a csinos skót színésznő ezúttal egy szegény sorsú ír bevándorlót alakít. Mrs. Scroeder a sorozat kezdetén nem kimondottan hangsúlyos figura, ám ez hamar megváltozik, és meghatározó szereplővé lép elő, mint Nucky szeretője. Macdonald amellett, hogy igen dekoratív a képernyőn, remek alakítással is előrukkol, különösen jellegzetes akcentusa az, amire felkapja a fejét a néző. Érdemes figyelemmel követni karakterének változásait, én ugyanis az évad végére nem igazán tudtam eldönteni, melyik is az igazi arca.
 
A négy központi karakter mellett temérdek figurát mozgat még meg a sorozat, akik közül én elsősorban az Arnold Rothsteint megszemélyesítő Michael Stuhlbarg-ot szeretném kiemelni, aki szerintem brillírozik a szerepében, minden perc, melyet a képernyőn tölt, egyszerűen fantasztikus. Remélem, a második évadban még hangsúlyosabb karakterré lép elő, mert egyszerűen zseniális a fickó. Szintén remek választás volt Al Capone szerepére Stephen Graham, aki ugyan angol színész, ám származását meghazudtoló módon az első perctől képes volt elhitetni velem, hogy született olasz-amerikai. Érdemes még dícsérnünk Michael Kenneth Williams-et (mennyi Michael egyetlen sorozatban), aki Chalky White-ot, az Atlantic City színesbőrű közössége élén álló gengsztert alakítja. A neki jutott nagymonológ a Ku Klux Klán vezetőjével szemben az évad egyik legjobb pillanata. Felbukkan még Paz De Le Huerta, aki az Árvák Hercege ártalan kislányával ellentétben ezúttal egy üresfejű, élősködő ringyót alakít hatalmas átéléssel, rendszeresen közszemlére téve (egyébként nem is rossz) testét; a veterán Dabney Coleman, mint Atlantic City visszavonult vezetője (aki csak az évad végén kerül előtérbe, de akkor aztán rendesen odakerül); valamint a Maffiózókból már ismert Grag Antonacci, aki Johnny Torrio-t alakítja kiválóan. Rajtuk kívül is tekintélyes számú színészről és figuráról illenék még itt megemlékeznem, Lucky Lucianótól egészen a D’Alessio fivérekig, de itt talán legyen elég most ennyi, ki-ki válasszon bátran személyes kedvencet magának. Egy biztos, a Boardwalk Empire szereposztása mozifilmeket megszégyenítően parádés, a készítők minden dícséretet megérdemelnek.
 
 
A látvány
 
Az HBO logó egy sorozat kezdetekor már önmagában a minőség záloga, szerencsére ez a látnivalók terén sincs másként. A pilotra elköltött irdatlan pénzmennyiség az évad végére felkúszott nagyjából 65 millió dollárra, ami szerintem nem is túlzottan sok azért cserébe, amit nézőként végül megkaptunk. Az épített díszletekkel és látványos digitális trükökkel életre keltett Atlantic Cityről szóltam már, de a statiszták százaival megtöltött, élő-lélegző korzó képsorai, valamint a temérdek korabeli jelmez és kiegészítő mind-mind elismerésre méltóak. Szintén varázslatosak a mulatóban játszodó jelenetek, különösen a fellépő művészek produkcióját hallgattam örömmel. Ezenfelül morbid dícséret ugyan, de elismerést érdemelnek a véres jelenetsorok mögött álló trükkmesterek is, a sorozat ugyanis nem finomkodik sem a nyelvezet, sem az erőszak terén, nem egyszer láthatunk nagytotálban fröccsenő agyvelőt és gusztustalan szúrt vagy lőtt sebeket sem.
 
 
Az összhatás
 
Kezdek kifogyni a dícsérő jelzőkből, pedig Scorsese, Winter és az HBO bizony mindre rászolgált a szótárban, ami csak létezik. Ilyen aprólékos gonddal kivitelezett alkotással tévében ritkán találkozik az ember, minden egyes percén jól látszik, hogy szívvel-lélekkel készült. Nagyon várom a második évadot; mi több, őszintén remélem, hogy a kitartás nem hagy alább, és a Maffiózókhoz hasonlóan jónéhány évre biztosítják az alkotók a minőségi szórakozást nekünk, nézőknek. Minden elismerésem, remekül szórakoztam, és nagyon várom már, hogy az évad DVD-jét kitehessem a polcomra. Csillagos ötös.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr422517328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zsof.berg 2010.12.15. 17:31:35

Gratulálok, szép részletes írás! Azt azért érdemes lett volna megemlíteni talán, hogy a magyar HBO január 10-től tűzi műsorra, és hogy a sorozatnak készített oldal itt található: tiny.cc/gengszterkorzo

joeperry · http://joeperry.blog.hu/ 2010.12.15. 18:04:37

@zsof.berg: Nos, te most megemlítetted, köszönjük:)
süti beállítások módosítása