Mozgókép Blog

Negyedik éve listázunk immár (ez összesen 160 filmet és franchise-t jelent, tekintélyes meló lenne végignézni), és bizony áttekintve az archívumot, szembeszökő a drámák túlsúlya szerény személyemnél. Épp ezért, hogy valamelyest kiegyenlítsem az arányokat, ünnepélyesen megfogadom, hogy idén egyetlen drámát sem fogok ideválogatni, csupa móka és kacagás vár olvasóimra. De tényleg. Íme:

 

 

 

Michael, azaz böcsületes magyar nevén Mihály arkangyal azért száll le a Földre, hogy csodáival megváltoztassa néhányunk életét, de az emberi gyarlóság végül őt magát is megrészegíti (sokszor szó szerint). Szívmelengető, vidám, de kissé keserédes vígjáték a mindig remeklő John Travolta főszereplésével és fantasztikus betétdalokkal.

 

 

 

A nagyszerű író, Michael Crichton munkáit sikerült már kiválóan (Jurassic Park, Androméda Törzs), átlagos formában (Zaklatás, Gyilkos Nap) és egészen pocsékul is vászonra vinni (Kongó, Idővonal). Szerencsére a Gömb esetében az utóbbi két csoportot nyugodtan elfeledhetjük, Barry Levinson rendezőnek ugyanis hatásosan sikerült a könyv rendkívül klasztrofób, nyomasztó hangulatát a filmbe csempészni. A Gömb sci-fi köntösbe bújtatott thriller remek szereposztással, a könyvvel egyetemben bátran ajánlom mindenkinek, akár többszöri fogyasztásra.

 

 

 

Stephen King kisregénye (avagy hosszú novellája) mindig is a kedvenc olvasmányaim közé tartozott, épp ezért nagyon megörültem, mikor a két legjobb King-adaptáció rendezője, Frank Darabont szárnyai alá vette azt. Az eredmény egy, néhol a klasszikus szörnyfilmeket megidéző, erősen karakterközpontú dráma, melyben a hangsúly nem a tejfehér ködben kavargó csápokra, sokkal inkább az az azoktól rettegő emberekre helyeződik. Külön megemlítendő még Darabont sajátosan átdolgozott befejezése, ami még King verziójára is rátesz egy lapáttal.

 

 

 

Egy emberkerülő, drogfüggő középiskolai tanár és zárkózott diákja sajátos kapcsolatának története. A Fél Nelsont számomra Ryan Gosling parádés játéka emeli ki a hasonló vonalon mozgó alkotások közül, a rendező ugyanis jól láthatóan több ponton sem tud mit kezdeni a saját filmjével, de egy ilyen kaliberű alakítással erre nem is igazán volt szüksége (a mázlista).

 

 

 

Egy történet, mely szinte kiált Steven Spielberg-ért, és mit ad az ég, végül meg is kapta, bónuszként nyakon öntve Leonardo DiCaprio-val, Tom Hanks-szel és Christopher Walken-nel. Az eredmény az egyik leghangulatosabb macska-egér hajsza, amit filmen volt szerencsém látni, ráadásul könnyed, humoros formában tálalva, a szokásos Spielberg-féle happy enddel a végén. Ki ne hagyjátok!

 

 

 

Muccino aljasul nyomasztó és depresszív filmjében Will Smith talán élete legjobb alakítását nyújtja (karöltve a korábban már listázott A Boldogság Nyomában-nal), épp ezért semmi esetre sem szabad kihagynunk. Smith megannyi fájóan üres és lélektelen mozi (Én, a Robot, Hancock, Randiguru) után hálát rebeghet az égnek, hogy összeakadt egy ilyen kaliberű rendezővel, aki még időben emlékeztette őt arra, hogy elsősorban filmszínész, nem pedig alsógatya modell.

 

 

 

Andy Kaufman életrajzi filmje Jim Carrey-vel a főszerepben? Kártyavárként dőlhetett volna össze ez a projekt, ha egy rutinos direktor nem tudja kézben tartani a gyeplőt, Milos Forman azonban sikerrel vette az akadályt. Kaufman körülírhatatlan, sajátos humora átitatja az egész filmet, ráadásul Carrey tündöklése mellett Paul Giamatti és Danny DeVito is élvezetes alakítást nyújtanak. Remek film.

 

 

 

Kevin Spacey mindig kiváló a drámai szerepekben, Lasse Halström rendező pedig nem méri szűkmarkúan ezeket. A Kikötői Hírek lassú, merengő meséjében Új-Fundland varázslatosan tájait csodálva tudhatjuk meg, milyen embert próbáló feladat kimosni a bánatot egy megtört ember szívéből.

 

 

 

Listám legfrissebb darabja a sportfilmek minden kliséje ellenére közel hibátlan darab, amit még Mark Wahlberg szokásos bágyadt alakítása sem képes elrontani (főleg ha egy parádés Christian Bale ellentétezi mindezt). Szuper betétdalok, remekül megírt karakterek, a Pankrátor mellett az utóbbi évek legütősebb sportfilmje (nem, még nem láttam a Warriort).

 

 

 

Ha már sportfilm, folytassuk a listát az egyik abszolút kedvencemmel a műfajban. Stallone ebben a filmben sokadszor bizonyítja be, hogy igenis éleképes, mint filmszínész, persze a kritikusait erről sosem fogja tudni meggyőzni. Minket persze ez ne tántorítson el, élvezzük inkább ezt a tesztoszteronszagú szkanderfilmet, mely nem mellesleg apa és fia egymásra találásának egyik legszebb meséje egyben.

 

 

 

Végre egy jól sikerült címfordítás. Háromdarabos sportblookom aranyérmesét maga Oliver Stone szállítja nekünk. A modern sport üzlet, az üzlet pedig korunk háborúja, ahol a csatát nem fegyverekkel vívják ugyan, de ugyanakkora szívás a vesztes oldalon állni, mint szépapáink idején a lövészárokban. Al Pacino nagymonológja minden lelkesítő beszédek alfája és omegája, a Magyar Labdarúgó Válogatott kivételével alighanem minden csapatra pozitív hatással lenne.

 

 

 

Jó barátok, ha találkoznak. Nagyjából ennyi alapsztoriból rittyentett igazi keserédes karaktermozit Ted Demme rendező, melyben fiatal tehetségek egész sorra csillogtatja meg színészi képességeit. Cseppnyi romantika, némi könnyed humor és bőkezűen adagolt érzelmek - ennyi épp elég egy szinte tökéletes "feelgood" mozihoz, ami bármennyiszer el tud varázsolni, különösen így télvíz idején.

 

 

 

Alighanem nincs műfaj, amelyben Al Pacino ne tudna maradéktalanul teljesíteni, ezt Garry Marshall romantikus vígjátéka is ékesen példázza. A színdarabból adatált mozi története semmi eredetiséget nem csempész a műfajba, de hála a két remekül megírt karakternek és Pacino parádés alakításának, erre nincs is szükség. Romantikus lelkületűeknek kötelező, de mindenkinek melegen ajánlom, aki szereti a karakterközpontú, jól kidolgozott mozikat.

 

 

 

És akkor hogy jól összezavarjak mindenkit, jöjjön egy újabb sportfilm. Ron Howard, amikor nem Dan Brownt rendez, nagyon nem tud hibázni, így nem meglepő, hogy jelen filmünk esetében is egy újabb klasszikust tett le az asztalra. Jim Braddock lélekemelő története önmagában az ökölvívósport egyik legnagyobb pillanata, Howard azonban egy parádés korrajzot is a néző elé tár a Világválságban megroppant Amerikáról. Az egyik korábbi listámon szereplő Vágtához hasonlóan így ez a film is jóval túlmutat a műfaj határain, igazi értékes, nagyívű alkotás, aminek minden filmbarát polcán ott a helye.

 

 

 

Robert Zemeckis utolsó hagyományos stílusban elkészült mozifilmje igazi grandiózus alkotás, talán épp a vele járó temérdek meló merítette ki annyira Robert barátunkat, hogy azóta csak digitálisan megszült borzalmakhoz meri adni a nevét. Kár érte, a Cast Away ugyanis a Forrest Gump-hoz hasonlóan egy igazi időtálló mozi, korunk emberének robinzonádja, főszerepben természetesen a szerepért szó szerint megszenvedő Tom Hanks-szel.

 

 

 

Quentin Taratino rendezői bemutatkozása nélkül nincs valamirevaló filmes lista, úgyhogy most én is pótolom ezt az elmaradásomat. Hangulatos párbeszédek, remek karakterek, őrületesen jó színészi alakítások egy csavaros, formabontó krimiben, ha akad még e sártekén, aki netalán nem látta, sürgősen pakolja be a lejátszóba.

 

 

 

Howard Hughes kalandregénybe illő élettörténetét lehetetlen feladat volna egyetlen mozifilmbe belezsúfolni, ezt szerencsére Martin Scorsese is helyesen ismerte fel, így a kedvenc színészévé avanzsált Leo DiCaprio-val karöltve igyekezett saját moziját egyetlen téma, Hughes repülőgép-fanatizmusa köré felépíteni. Az eredmény ebben a formában is igen meggyőző, látványos és mindenfelett rendkívül hangulatos alkotás, Scorsese legutóbbi korszakának az egyik legjobbja.

 

 

 

Egy igazi, régivágású kalandfilm Alaszka lenyűgöző tájaival és csodálatos színészi alakításokkal. Anthony Hopkins szokás szerint remekel a szerepében, de a messze legtehetségesebb Baldwin testvér, Alec se marad el mögötte. Lee Tamahori rendező parádés képi világgal és gyönyörű zenei tételekkel megtámogatott mozija műfajában nálam az egyik csúcspont, egy megunhatatlan klasszikus.

 

 

 

Cameron Crowe amerikanizált mozija szinte egy az egyben másolja le spanyol eredetijét (Nyisd Ki a Szemed), hozzám mégis ez a feldolgozás áll közelebb egyetlen okból: Crowe személye miatt. Az adiovizuálisan egyik legkifejezőbb rendező ezúttal sem okoz csalódást, a film képi világa szinte leugrik a vászonról, néhány jelenet varázsa egyenesen hátborzongató, amit csak fokoznak az ismét parádésan összeválogatott betétdalok és persze Nancy Wilson akusztikus tételei. Egy minden tekintetben tökéletes romantikus film ez, melynek történetéért természetesen a spanyol kollégákat kell dícsérnem, de számomra Crowe tálalásában bontakozik ki igazán.

 

 

 

A Schmidt Története kapcsán már említett film Alexander Payne másik sajátos road movie-ja, Rex Pickett azonos című regényéből. Miles és Jack párosának félresikerült bortúrája remek példázata dráma és vígjáték hangulatos ötvözetének, és egyben remek társadalomkritika is Paul Giamatti és Thomas Haden Church jutalomjátékával, de külön dícséretet érdemel Kálloy Molnár Péter fantasztikus szinkronteljesítménye is. Örök kedvenc, kiérdemelte idei listám első helyét.

 

Ennyi voltam 2011-re (és elismerem, talán egy-két dráma azért becsúszott). Gunner-hez csatlakozva Boldog Karácsonyt mindenkinek!