01
07/2012
0

Mindörökké Rock (Rock of Ages)

Rock of Ages.jpg

Bevezetés
A Sunset Strip… A nyugat-hollywoodi Sunset Boulevard másfél mérföld hosszan elterülő szakasza… Hollywood egészéhez hasonlóan a Strip is a művészet és szórakoztatóipar kettősségének színterévé vált. Az 1920-as években kezdett felvirágozni, majd az ezt követő három évtizedben a gazdagok és híresek, főleg filmsztárok, üzletemberek és olyan maffiózók, mint Mickey Cohen tették az éjszakai élet egyik fellegvárává a nyugati parton. A ’60-as évek elejére azonban ezek a körök elvesztették érdeklődésüket a Strip iránt, ám e legendás hely nem tűnt el a feledésbe, sőt! A hely legendája csak most kezdett megszületni.

Ez volt az az évtized, mikor a Sunset Strip a rockzenekarok mekkájává kezdett válni az Egyesült Államokban. Olyan bandák „otthonává” vált, mint a Led Zeppelin, a The Runaways, a The Doors, vagy a The Byrds. A ’70-es évekkel aztán jegjelent a színpadias külsőségeket öltő, epikus glam rock, amely pillanatokon belül uralkodó műfajjá vált és ebből alakult ki az a glam metal és hard rock, amely a ’80-as évekkel tört megállíthatatlanul a rockszíntér élére, és amely műfajok örökre összeforrtak a Sunset Strip nevével.

A ’80-as évekre olyan legendás rock clubok, nightclubok és éttermek váltak legendássá a Stripen, mint a Gazzarri’s, a London Fog, a Troubadour, a Whisky A Go Go, a The Roxy Theatre, vagy a Rainbow Bar & Grill. És olyan zenekarok „születtek” itt meg, mint a Mötley Crüe, a Poison, a Ratt, a Quiet Riot, a Warrant, a Faster Pussycat, a Jetboy és természetesen a Guns N’ Roses. A korszak valósággal vonzotta a zenészeket a Stripre az ország minden pontjáról. A srácok, akik arról álmodtak, hogy rocksztárok lesznek, mind a Stripben látták a felemelkedés lehetőségét.

Ez a kor és ezek a rock clubok hozták el a „pay to play” szemléletet is, ahol a bandák a belépődíjak bizonyos százalékával fizettek azért, hogy felléphetnek. Megérte nekik, mert tudták, hogy az olyan kiadók, mint a Geffen, a Columbia, vagy éppen az Elektra emberei minden este ott vannak a szakadt, füstben és alkoholgőzben úszó közönség sorai között, hogy kiszúrják azokat a zenekarokat, akikben megvolt a lehetőség, hogy naggyá váljanak. A Sunset Strip egyszerre volt a csillogás és a mocsok, a remény és a reményvesztettség színtere. Otthona lett olyanoknak, akik örök lázadók voltak, kilógtak ebből a világból és máshol nem fogadták volna be őket.

A Sunset Strip hírhedt legendája valósággal kiált azért, hogy mozgóképen is megörökítsék, hiszen a glam és a hard rock számára olyan fontos bástyává vált, mint a punk számára a New York-i CBGB. Ehhez képest egy 2006-os jukebox musical volt az, amely központi helyszínévé tette meg a Stripet, és a ’80-as évek rockszínterét. Hogy a musical ötlete honnan jött, azt nem tudom, viszont az tény, hogy pillanatok alatt óriási siker lett és azóta is folyamatosan színpadon van, a legendás Broadway 2009 óta viszi változó szereposztással. A darab sikere mindenesetre Hollywoodot is megihlette és egy sikeres film lehetőségét látták benne. Hogy milyen lett a film, mi köszön benne vissza a Stripből, az következzék most!

Szereplők
Drew Boley – Diego Boneta, a fiatal mexikói énekes-színész, eddig főleg szappanoperákban domborított, a Rock of Ages az ő nagy lehetősége a kitörésre. Bonetát egyértelműen a hangja miatt választották, hiszen képzett énekes és nem akármilyen dalokkal kellett megbirkóznia. Bár a latin pop világából érkezett, azaz nem egy rocker arc, de Drew karakterét szerethető módon megoldja. Drew átlagos, jólelkű srác, aki arról álmodik, hogy egy napon rocksztár lesz, ám nem kevés problémával kell ezért szembenéznie. Tipikus karakter egy ilyen történetben, megvannak a keretei, amelyeket az elejétől a végéig meg is tartanak, Boneta pedig korrektül eleget tesz a feladatnak.

Sherrie Christian – Julianne Hough, az angyali szépségű tünemény profi táncos és énekes, így egyáltalán nem meglepő, hogy az alkotók őt választották a film másik főszerepére. Aki látta már táncolni, vagy énekelni őt, az biztos, hogy azon nyomba szerelmes lett belé, Sherrie szerepére is abszolút telitalálat. Egyszerre vadítóan szexi és szívfájdítóan ártatlan, ez a kettősség pedig abszolút magával ragadja a nézőt és közel érezzük magunkhoz. Hough csodásan, átéléssel énekli a dalokat és színésznőként sem vall szégyent.

Stacee Jaxx – Tom Cruise, az élő hollywoodi legenda nem kis döbbenetet okozott, mikor leszerződött egy musical szerepére. Mindenki kíváncsian várta, vajon megbirkózik-e a dalokkal, vagy felsül. Jelentem, Cruise nemcsak, hogy elboldogul, de egyenesen nagyszerűen énekel! Mindehhez jön még, hogy az általa alakított Stacee Jaxx igazi ’80-as évekbeli rocker, szétcsúszva, piásan, a „sex, drugs & rock n’ roll” szellemében és Tom valósággal lubickol a szerepben. Tökéletesen hozza a karaktert és mellékszereplőként úgy lopja el a showt mindenki más elől, hogy egyáltalán nem tolakszik előtérbe, ezzel Cruise sokadszorra mutat fityiszt a színészi kvalitásait megkérdőjelezőknek.

Dennis Dupree – Alec Baldwin, a veterán színész jelenléte is kisebb meglepetést okozott számomra, megvallom, sosem tudtam volna elképzelni egy ilyen szerepben. Nem is csoda hát, ha a szereplőgárdából ő lóg ki a leginkább. Mikor metálvillázni akar, az nagyon erőltetett, ahogy a Stripen található Bourbon Room tulajaként is kissé furán hat. Persze tehetségénél fogva megoldja, sőt több jó poén is köthető hozzá, de igazán természetessé sosem válik a szerepében, inkább karikatúrának hat. Az énekhangja is neki a leggyengébb, noha tisztességgel próbálkozik és nincs oka szégyenkezni.

Patricia Whitmore – Catherine Zeta-Jones, a negyvenes éveiben is gyönyörű walesi színésznő alakítja a film tulajdonképpeni "rosszfiúját". Patricia L.A. új polgármesterének a felesége, aki kérlelhetetlen hadat üzen a "bűnös és mocskos" rock and roll ellen. A figura egyértelmű karikatúrája a '85-ben kicsúcsosodó PMRC-hisztériának. Zeta-Jones kisujjból és láthatóan élvezettel formálja meg ezt az egyszerre idegesítő, egyszerre vicces karaktert. Ami viszont a lényeg, hogy a walesi szépség nem akármilyen hanggal van megáldva és ezt a Chicago után már másodszor bizonyítja egy musicalben.

Lonny Barnett – Russell Brand, a manapság egyre felkapottabb brit komikus is tiszteletét teszi, mint Dennis Dupree jobbkeze. Brand az a fajta nevettető, aki kis dózisban tényleg vicces,viszont ha főszereplőként telepszik egy filmre, akkor hamar fárasztóvá válik. Szerencsére ezúttal az előbbi eset áll fent. Lonny a tipikus sidekick Dennis oldalán és jut is neki néhány jó poén. Lonny és Dennis figurájához a film vége felé viszont társul egy olyan szál, ami teljesen felesleges és odanemillő, de erről majd később. Brand énekhangja viszont szintén rendben van, nagyon jól teljesít a daloknál.

Paul Gill – Paul Giamatti, az elmúlt két évtized egyik legjobb karakterszínésze már számtalan alkalommal lopta el a showt egy-egy mellékszerepével. Cruise mellett ezúttal is ő a film húzóembere, nagy átéléssel hozza a gerinctelen, pénzéhes és törtető zeneipari producer szerepében. Alakítása annyira hitelesnek tűnik, hogy kétség nélkül elhiszem, valóban ennyire gusztustalan és jellemtelen emberek alkotják a zeneipari bizniszt, a néző szinte már Arany Zsiráf és Viva Comet díjakat lát a lelki szemei előtt.

Constance Sack – Malin Akerman, a svéd származású fiatal színésznő már eddig többnyire kisebb volumenű filmekben bukkant fel, a nagyközönség számára leginkább a Watchmenből lehet ismerős. Ezúttal a Rolling Stone magazin egyik újságíróját alakítja, aki a lehetetlent szeretné véghez vinni: interjút készíteni Stacee Jaxx-szel. Sacks karaktere is tipikusan olyan, ami abszolút beleillik ebbe a világba és kell is, hogy jelen legyen. A Jaxx és Sacks közti jelenetek a film legerősebb pillanatai közé tartoznak. Egyébiránt Ackerman is bedobja magát, igaz csak egy dalban, a teljesítménye azonban szintén megsüvegelendő.

Justice Charlier – Mary J. Blige, a lassan két és fél évtizede pályán lévő R&B énekesnő szintén olyan karaktert formál meg, ami a Strip elengedhetetlen "kelléke". Ő alakítja Justice-t, a Venus Club nevű sztriptízbár vezetőjét, aki Sherrie segítségére siet, mikor a szükség úgy hozza. Mivel Blige nem profi színésznő, így értelemszerűen nem a dialógusoknál nyújt emlékezeteset, bár nem vall szégyent. Az ő ideje akkor jön el, mikor énekelnie kell, hiszen képzett énekesnőként mindenkit lemos. Hihetetlen torka van és el is kapja a dalok hangulatát.

Látvány
A Mindörökké Rock költségvetése 75 millió dollár volt, ami manapság nem sok, ám egy musical nem is igényel blockbusteri mértékű pénzhegyeket. A legtöbb lóvé arra ment el, hogy a '80-as évek világát hihetően tudják megteremteni. Ezt sikerrel végre is hajtották, ami főleg Jon Hutman és K.C. Fox látványtervezők érdeme. Különösen annak fényében érdemelnek dicséretet, hogy az egész filmet Floridában, főként Miamiban forgatták, de ember nem mondaná meg, hogy az nem Los Angeles, amit a vásznon látunk.

A jelmeztervező Rita Ryack is kitett magáért, hiszen a szereplők megjelenése is abszolút korhű lett, legyen szó Tom Cruise és a többiek szakadt rocker külsejéről, Catherine Zeta-Jones tipikus sznob kiskosztümjeiről, vagy Paul Giamatti ízléstelen sérójáról és öltönyeiről. Lényeg a lényeg, a film látvány szempontjából abszolút rendben van, nem igazán találunk olyat, amibe bele lehetne kötni. Pedig a műfaji besorolás miatt tartottam tőle, hogy túl harsányra és giccsesre veszik, de szerencsére nem estek túlzásba az alkotók.

Zene
A zene mindig fontos szerepet játszik, azonban ez pontosan az a film, ahol a nem csak,hogy fontos, de konkrétan övé a főszerep. A Mindörökké Rock úgynevezett "jukebox musical", azaz már korábbról meglévő dalokat használ fel és ezek a dalok tulajdonképpen fontos összhangban vannak magával a cselekménnyel. Nagyon fontos tehát, hogy mely dalokat választod ki az adott történethez. A Mindörökké Rock esetében a színpadi verzió miatt a legtöbb dal már adott volt, ám a filmesek természetesen nem szerették volna egy az egyben ismételni a darabot, így nem egy változtatást eszközöltek.

Anélkül, hogy nagyon belemerülnék a dalokba, azok sorrendjébe és előadásába, azért tekintsük át, hogy mit is ad nekünk a Mindörökké Rock a színészek tálalásában. Olyan halhatatlan slágerek kerültek a repertoárba, mint a Pour Some Sugar On Me (Def Leppard), az Every Rose Has Its Thorn (Poison), a Rock You Like A Hurricane (Scorpions), a Here I Go Again (Whitesnake), az Any Way You Want It és a Don't Stop Believin' (mindkettő Journey), aztán a Paradise City (Guns N' Roses), a Wanted Dead Or Alive (Bon Jovi) és a sort még lehetne folytatni,de filmre is maradjon azért valami.

És felcsendül néhány olyan klasszikus is, melyet nem a szereplők adnak elő, hanem az eredeti előadók. Olyan zenekarokról van szó, mint a Van Halen, a Quiet Riot, vagy a Skid Row. Fontos még megemlíteni, hogy egy vadiúj popdal is készült a filmhez (Undercover Love), amely pont annyira nyálas és kínos, mint mondjuk a korszak menő fiúcsapata, a New Kids On The Block. Bármennyire is gáz egyébként a nóta - jelzem szándékosan lett ilyen - meg kell hagyni, zseniálisan kapja el a korszak hangzását. A stáblista szerint egyébként némi score is készült a filmhez (Adam Anders és Peer Aström szerezte), de egy hangot nem tudnék felidézni belőle, szóval a dalok mellett gyakorlatilag semmilyen nyomot nem hagy.

Történet
A film szkriptjét a musical története alapján Justin Theroux, Chris D'Arienzo és Allan Loeb írta. Theroux már bizonyított korábban a Trópusi Vihar társírójaként, Loeb olyan forgatókönyveket tudhat maga mögött, mint a Wall Street második része, A Tűz Martaléka, vagy éppen a Las Vegas Ostroma, míg D'Arienzo gyakorlatilag kezdő író. Elég sajátos hármasról van szó, így nem meglepő, hogy a Mindörökké Rock forgatókönyve is híven tükrözi ezt, tehát a történet alapvetően jó, még ha sablonos is, ám nem áll össze az egész annyira olajozottan, mint kellene.

Az Oklahomából jött kisvárosi lány és nagyvárosi fiú találkozása, akiket összeköt ugyanaz az álom: Élni a Sunset Strip adta eséllyel és a nagy példaképek nyomdokaiba lépve halhatatlan rocksztárrá válni. Eközben a Bourbon Room és a rajongók a legnagyobb banda, az Arsenal és frontembere, Stacee Jaxx utolsó bulijára készülnek, mindezt pedig tetézi, hogy a polgármester felesége célul tűzte ki a klub bezáratását és a bűnös rock and roll "száműzését" a városból. Van itt tehát minden, ami csak kell, szerelem, álmok, rock, egy kis zeneipari kritika és a "külvilág" viszonyulása ehhez az egész szubkultúrához.

A forgatókönyv minden sablonja ellenére egyébként működik, de igazán hatásossá két okból nem tud válni. Az egyik maga a film műfaja, a musical. A musical mindig is elnagyolt, teátrális, harsány elemekkel operál, amiknek köszönhetően a sztori néhány ponton kínosan giccsessé válik. Ez leginkább a film elején ütközik ki két jelenetben. Az egyik a Juke Box Hero/I Love Rock N' Roll mashupra történő éneklős/táncolós szcéna a Tower Recordsban, a másik, mikor Patricia Whitmore és a konzervatív anyukák Stacee Jaxx ellenes kirohanása (Hit Me With Your Best Shot) a kínosan gagyi koreográfiájával. Hiába éneklik mindkettőt fantasztikusan, az eltúlzott képi megoldások elveszik az egész élét.

A másik ok, hogy a film nem tud olyan hatásossá válni hangulatilag, az a korhatár besorolás. A film PG-13-as (13 év alatt csak szülői felügyelettel), aminek köszönhetően a Strip tényleges, valódi arca nem tud teljes egészében megmutatkozni (narkósok, kurvák, de még dohányozni sem látunk senkit). Ezek hiányában pedig a Mindörökké Rock hangulatilag felemás végeredményt szül. Persze a műfaj és a korhatár szabta korlátok ellenére is megannyi erénnyel büszkélkedhet a film. A zene, rock klubok, a sztriptízbárok, a Tower Records korabeli hangulatának megidézése, a PMRC-hiszti és a kapzsi zeneipari emberkék kigúnyolása, mind-mind a helyükön vannak.

Bár a színpadi verzió sztoriját nem ismerem töviről-hegyire, azért nagyjából képben vagyok, így tudom, hogy a filmesek hoztak pár jó és néhány kevésbé helytálló változtatást. Ami nagyon tetszik, hogy a darab egy-két felesleges karakterét kidobták, másokat átírtak, hogy jobban passzoljon a sztorihoz. Tetszik, hogy Sherrie karakterét is sokkal szerethetőbbre formálták, az igazi nagy húzás viszont az, hogy kibővítették Stacee Jaxx és a producer, Paul Gill szerepét. A rendező és csapata helyesen ismerték fel, hogy Jaxx figurája reprezentálja az egész korszakot és a hangulatot, így mindenképp több teret kell neki engedni. Gill figurájában pedig a zeneipar sötétebb oldala is vissza tud tükröződni, még ha a hangulat könnyedebbre is lett véve.

Jaxx figurájáról annyit még mindenképp el kell mondani, hogy tisztán felismerhető, hogy kik azok a valódi rocksztárok, akikből a figura összeáll. Jellemre és kinézetre egyértelmű, hogy Axl Rose, Vince Neil és Bret Michaels egyvelegét kapjuk, színpadi mozgásra és előadásmódra pedig melléjük jön még egy kis Jim Morrison és Mick Jagger is. A legerősebb, legemlékezetesebb jelenet egyébként, mikor az újságíró Constance előtt Jaxx megmutatja igazi arcát, a párbeszéd mintha csak egy valódi zsurnaliszta és Axl Rose között is zajlana, az egész jelenetről ordít, hogy a GN’R ellentmondásos frontembere a legerősebb ihletforrás.

Amit negatívumként kell megemlítenem, hogy Lonny és Dennis figurája között kialakul a barátinál „kissé” erősebb kötelék is, ami nem csak, hogy kínos, de totálisan nem passzol a figurákhoz. Ez egyébként nem a filmesek agyából pattant ki, már a színpadi verzióban is így volt, ám ezt pl. simán ki lehetett volna hagyni, annyira funkciótlan. A másik a befejezés, amit persze nem akarok előre lelőni (na, nem mintha óriási újdonság lenne majd a nézők számára), de tény, hogy ebben szerintem a Broadway eredeti az erősebb, a mozi végkifejlete „rózsaszínebb” a kelleténél. Persze tanulságok így is lesznek, olyanok, mint a „maradj mindig az, aki vagy”, meg hasonlók, amivel nincs is semmi baj, de darab másfajta happy endje, szerintem jobban ütött volna.

Rendezés
Adam Shankman mielőtt filmezésre adta volna a fejét, táncos és színpadi koreográfus volt, így a zene és a musicalek iránti rajongása nem meglepő. Eddigi filmográfiája meglehetősen vegyes minőségileg. A Séta a múltba és a Hajlakk mindenképpen közönség kedvenc filmek voltak, de az olyan alkotások, mint a Tucatjával olcsóbb 2, vagy a Gorilla bácsi nem éppen a hírnevét fogják öregbíteni. Zenei és színpadi tapasztalata, valamint a műfajban a Hajlakkal elért sikere mindenképpen azt sugallta, hogy Shankman a megfelelő ember a mozi levezénylésére.

Rendezői teljesítménye viszont igen hullámzó lett. Egyrészt látszik, hogy vágja a műfajt, nagyon tudja, hogy kell a zenei betéteknek lendületet, dinamikát adni, viszont a történetvezetés, vagy a párbeszédekkel telített jelenetek nem éppen az erősségei. Néhány poén, ami papíron leírva abszolút üthetett, a vásznon nem jön úgy át, mert Shankman nem tudja megfelelően kezelni a jelenetet és többször is csak remek színészei mentik. A másik dolog, hogy Shankman nem egy vizuális zseni, nincs semmilyen egyedi, sajátos képi megoldása, pedig ez a sztori szinte ordít azért, hogy különleges audiovizuális élmény legyen a nézők számára.

Persze eget rengető problémák nincsenek vele, csak egyszerűen a „tisztes iparos” jelzővel lehetne illetni az egész direktori teljesítményt, és ez tulajdonképpen az egész film egészét is jellemzi. A történetben rejlő potenciál kihasználatlan marad és sokszor a giccs és a sablon oltárán lesz feláldozva a hangulat. Pedig ebből sokkal többet is ki lehetett volna hozni a műfaji korlátok ellenére, ha egy igazi, egyedi vizuális világgal rendelkező rendező, például Baz Luhrmann ült volna a rendezői székben.

Összegzés
Összességében nem mondhatok mást, a Mindörökké Rock tisztességesen összerakott, két órára felhőtlen szórakozást nyújtó alkotás, melyet főleg a korszak és a rock szerelmeseinek ajánlok. Ami nagyon fontos, hogy egy percig se tévesszük szem elől a tényt, hogy egy musicalről van szó, tehát a műfaji szabályok és követelmények között senki ne lepődjön meg a könnyed, táncos-éneklős részeken és senki ne várjon mélyenszántó dolgokat, noha kétségtelenül akadnak emlékezetes pillanatok is. A Mindörökké Rock nem lesz egy új generáció Grease-e, vagy Hair-je, pedig a lehetőség benne volt. Szégyent viszont semmiképp sem vall, és Tom Cruise nagyszerű alakítása, a Strip hangulata, valamint a dalok miatt mindenképp érdemes legalább egyszer megnézni.

The music of a generation an event for the ages.

Rock of Ages 2012.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr274622721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása