17
07/2013
0

A Magányos Lovas (The Lone Ranger)

The Lone Ranger 2013.jpg

Bevezetés
A western az amerikai filmgyártás alighanem legfontosabb műfaja, sőt, kijelenthető, hogy a western maga az „amerikai film”. Gyakorlatilag a mozgókép születésétől fogva jelen van ez a zsáner és az évtizedek hosszú sora alatt számtalan zseniális és emlékezetes darabbal gazdagítva a mozi történelmét. Ahogy telt az idő, aztán megszülettek a kevert műfajok is, mikor különböző, egymással előre nem sok közös vonást mutató stílusokat egyesítettek. A western sem kerülhette el a sorsát, hiszen mind az irodalom, mind a mozgókép, de még a videojátékok palettáján is megtalálhatóak a vadnyugat hőskorát megelevenítő sztorik valamilyen egyéb érdekességgel megfűszerezve. Az efféle történeteket a „Weird West”, azaz a különös nyugat elnevezéssel szokás illetni.

Olyan alkotásokat említhetünk itt meg a teljesség igénye nélkül, mint Stephen Kingtől a Setét Torony széria, képregényhősök, mint Jonah Hex és a Fantom Lovas, előbbiből mozifilm is készült 2010-ben (jó nagy anyagi és kritikai bukás volt), de utóbbi is tiszteletét tette mellékszereplőként a Ghost Rider filmben (lagymatag siker csupán). Aztán ott van a Wild Wild West tévésorozat és a ’99-es mozis verziója, mely legendásan nagy kudarcnak bizonyult, de nem aratott osztatlan sikert a két évvel ezelőtti, amúgy nagyon is jópofa Cowboyok és Űrlények sem. Joss Whedon mára kultusszá vált sci-fi western szériája, a Firefly is hamar hattyúhalált halt, érdekes viszont, hogy olyan videojátékok, mint a Deadlands, vagy a Red Dead Redemption viszont nagy sikert arattak.

Noha a „Weird West” műfaja számtalan lehetőséget rejt magában, ezek a produkciók, különösen a mozivásznon, a legjobb esetben is csak lagymatag fogadtatásra találtak. A nagyérdemű sosem volt vevő arra, mikor a revolverhősöket valamilyen teljesen más stílusirányzattal vegyítették össze, ráadásul manapság a western műfaja népszerűség tekintetében igen messze van a fénykorától. Ezért is volt meglepő, hogy a Walt Disney közel negyedmilliárd dollárt szánt arra, hogy a különös nyugat talán legismertebb hősének, a Magányos Lovasnak legújabb nagyvásznas kalandja megszülethessen. A nézői igények és a jelenleg divatos műfajok ismeretében nem sok minden szólt amellett, hogy ez a film sikeres lehet, én azonban nem hátráltam meg a kihívás elől és kíváncsian vártam, hogy a Magányos Lovas milyen kalandok közepette lovagol át mozivásznon 2013-ban!

Szereplők
John Reid – Armie Hammer, a feltörekvő fiatal színész olyan filmek mellékszerepeiből lehet ismerős a nagyközönség számára, mint a Közösségi Háló, vagy a J. Edgar. Hammer most első igazán nagy főszerepében kellett, hogy helytálljon és megbirkózott a feladattal. Az általa életre keltett John Reid kezdetben meglehetősen merev, ám talpig becsületes figura, aki a történet során lassan és nehézkesen válik azzá a hőssé, aki a Magányos Lovas néven híresül majd el. Hammer nagyon ügyesen kapja el a karakter humoros oldalát, remek az időzítése a viccesebb pillanatoknál, de az akciójeleneteknél is kiválóan megállja a helyét, ami a közel kétméteres termetét elnézve nem is csoda. Van kiállása, megvan benne a „screen presence” is, szóval, ha ügyesen választ szerepet, óriási sztárrá nőheti ki magát.

Tonto – Johnny Depp, jelenkorunk egyik legnagyobb filmsztárja alakítja a Lovas hű társát, egy kissé (nagyon) dilis komancs indiánt. Tonto egykori másodhegedűsből most abszolút hőssé lép elő, sőt, gyakorlatilag az ő motivációi a legkidolgozottabbak, bizonyos szempontból ő a történet abszolút hőse is egyben. Sok kritika érte Deppet, hogy mostanában egy kaptafára választ szerepeket, Tonto figuráját pedig sokan egyfajta „indián Jack Sparrow” jelzővel illetik, ami kétségtelenül igaz is, ám azt hozzá kell tenni, hogy az előzetes kétségeim ellenére, hihetetlenül szórakoztatónak találtam a karaktert és Depp alakítását is. A festett arcú, fejkendős, dülöngélős indián tényleg sok közös vonást mutat kedvenc kalózkapitányunkkal, ám meglátásom szerint Depp képes egyedi jellemvonásokkal is felruházni, ami által nem válik szimpla „klónná” a figura, hanem önmagában is megállja a helyét.

Butch Cavendish – William Fichtner, a kiváló karakterszínész megannyi nagy és emlékezetes film mellékszereplőjeként lehet ismerős számunka. Az 1998-as Armageddon után ismét Jerry Bruckheimer producerrel dolgozik együtt, ám ezúttal sokkal fajsúlyosabb szerepet kapott. A Fichtner által megformált Cavendish igazi beteglelkű gyilkos, Tonto számára ő maga a „Wendigo”, az elképzelhető leggonoszabb teremtmény. Fichtner, aki szerintem meglehetősen alulértékelt színész, óriási beleéléssel formálja meg a vadnyugat pszichopatáját, már külső megjelenésében is kellően beteg, e kettőssége révén pedig számomra az idei év egyik legemlékezetesebb gonoszává válik.

Latham Cole – Tom Wilkinson, a kiváló angol veterán színész is itt van, hogy tehetségével segítse a produkciót. A kétszeres Oscar-jelölt Wilkonson által alakított Cole befolyásos és nagyhatalmú iparmágnás, aki a vasutat és az általa képviselt „haladást” kívánja kiterjeszteni a nyugaton. Cole karaktere a westernek tipikus figurája, aki a legendás nyugat végnapjait jelképezi, ám egy érdekes csavarnak köszönhetően a karakter mégis több lesz szimpla üzletembernél. Wilkinson számára rutinmunka a szerep, a legkisebb megerőltetés nélkül hozza hitelesen Cole karakterét, sőt, bizonyos jelenetekben még el is lopja a showt a többi szereplő elől. Érdekesség, hogy a színész Michel Gondry 2011-es Zöld Darázs című filmjében James Reidet, a Lovas egyik késői leszármazottját formálta meg.

Rebecca Reid – Ruth Wilson, a fiatal angol színésznőnek ez még csak a második mozifilmje, noha meglehetős televíziós és színházi múlttal rendelkezik. Wilson alakítja a főhős sógornőjét, akit egykoron gyengéd szálak fűztek John Reidhez, ám idővel annak bátyjához ment feleségül. Wilson karaktere a történet során nem válik hangsúlyossá, inkább a klasszikus, bajba jutott nő szerepe hárul rá, ezt viszont megerőltetés nélkül megoldja. Mégsem tűnik a legjobb választásnak a szerepre, valahogy mind külső megjelenésében, mind kisugárzásában sótlannak, kissé jelentéktelennek tűnik, így az amúgy sem acélos női vonal a kelleténél is jobban a háttérbe szorul.

Jay Fuller – Barry Pepper, a szintén kissé alulértékelt kanadai színész az Egyesült Államok lovasságának egyik tisztjét alakítja. A Pepper által megformált Jay Fuller első látásra talpig becsületes katonának tűnik, ám idővel jócskán árnyalódik ez a kép. A karakter elsőre egyébként töltelék figurának látszik, de megvan a lényegi szerepe a történetben, Pepper pedig, aki a westernek műfajában nem kis rutinra tett szert az évek során, meggyőzően formálja meg ezt a korrupt karaktert. Igazság szerint nem bántam volna, ha már jóval korábban behozzák Fullert a cselekménybe, mert lehetett volna még árnyalni a karaktert és a sztori őt érintő szálát is.

Red Harrington – Helena Bonham Carter, a kultrendező Tim Burton oldalbordája is itt van, hogy a film talán legfurább karakterét megszemélyesítse. Red nem más, mint Colby városának féllábú madámja, ő a helyi kupleráj és cirkusz vezetője, egyben a két főhős segítője is. Carter sem egyszerű eset, alakított ő már korábban is cifra karaktereket, Red figurája pedig szépen illik ebbe a sorba. Az elefántcsontból készült műlábába rejtett puska már önmagában olyan, mintha egy elborult Robert Rodriguez filmből szedték volna, de az általa vezetett „Hell On Wheels” kupi/cirkusz is megér egy misét. Sajnálatosan Carter csak nagyon keveset van a vásznon, pedig többet is ki lehetett volna hozni a karakterből.

Dan Reid – James Badge Dale, a nem túl ismert amerikai színész a Vasember 3 és a Z Világháború után idén már harmadszor bukkan fel egy nagy költségvetésű blockbusterben és ezúttal sem képes maradandó nyomot hagyni a nézőben, noha még itt lenne a legtöbb esélye rá, a tisztességes és kötelességtudó Ranger szerepében. Az általa megformált Dan Reid nem csak a hős bátyja, de a törvény rendíthetetlen őre is, igazi klasszikus western karakter. Nem szerepel sokat, így Dan és John kapcsolata nincs kibontva igazán, pedig lehetett volna ebből is még mit kihozni. Dale viszont számomra továbbra is igen szürke színésznek tűnik, aki az ilyen mellékszerepekben még jó, ám egy nagyobb horderejű karakterbe alighanem már beletörne a bicskája.

Látvány
A Walt Disney filmjei nem arról híresek, hogy ne nyűgöznék le a nézőt valami elképesztő látványvilággal, különösen akkor, ha arra ne költöttek volna közel 250 millió dollárt. A Magányos Lovas pedig folytatja ezt a szép hagyományt, hiszen a film döbbenetes képi világgal bír. Az óriási költség egyik fő oka az volt, hogy a készítők a filmet nem stúdióban, kék háttér előtt kívánták elkészíteni, hanem kint a természetben, eredeti környezetben forgattak. Igyekeztek mindent felépíteni a valóságban, értek ez alatt egy igazi vadnyugati kisvárost, de igaziak a sínek és a vonatok is, ahogy a grandiózus akciójelenetek legjavát sem digitális trükkökkel oldották meg, noha az ILM megint lenyűgöz minket, mikor arról van szó.

Az operatőr és a vágók eme produkció kapcsán is dicséretet érdemelnek, hiszen a film képi világa gyönyörű, Bojan Bazellinek köszönhetően gyönyörűek a sivatagi jelenetek, a vadnyugati táj, de döbbenetesen epikusak a vonatos akciójelenetek is. Craig Wood és James Haygood pedig szintén kiváló munkát végeztek, egyáltalán nem törekedtek arra, hogy a film tempója kapkodó, vagy túl gyors legyen, a sztori kellően lassú, viszont az akciószcénák elképesztően dinamikusak. Kiemelném még a sminkmestert is, hiszen Johnny Depp komancs arcfestése, de főleg Butch Cavendish totál beteg arcberendezése már önmagában megéri egy mozijegy árát.

Akárhogy is nézem, csakis főhajtás és tisztelet jár a Disney-nek, hiszen A Karib-tenger Kalózai, a Perzsia Hercege, a Tron: Örökség és a John Carter után ismét hihetetlen tökösségről tettek tanúbizonyságot és ismételten nem féltek tengernyi pénzt invesztálni egy olyan projektbe, ami nem kecsegtetett alapvetően sikerrel. Jelenleg messze a Disney rendelkezik a legtöbb kurázsival a nagy stúdiók közül, ők azok, akik mernek is kockázatot vállalni és nem játszanak feltétlenül biztonsági játékot úgy, mint a Marvel filmek. Igen tudom, a Marvel is már a Disney alá tartozik, de ott korábban ki lett jelölve az út, ami anyagilag bevált, így az egeres stúdió sem fog változtatni rajta. Lényeg a lényeg, A Magányos Lovas az év egyik messze leglátványosabb produkciója.

Zene
Hans Zimmer évek óta Hollywood legfoglalkoztatottabb zeneszerzője, számtalan alkalommal dolgozott már korábban Jerry Bruckheimerrel is (lásd a kalózos filmeket), így nem meglepő, hogy A Magányos Lovas score-jának megkomponálására is a német mestert kérték fel. Zimmer azonban hajlamos rá, hogy túlvállalja magát és ez a zene minőségének rovására megy. Most is bennem volt a félsz, hiszen Az Acélember és A Magányos Lovas zenei aláfestésének megkomponálása meglehetősen egymás nyakába lihegett. A félelmem pedig sajnos be is igazolódott.

Míg Superman legújabb kalandjainak esetében Zimmer a maximumot nyújtotta és valami fenomenális score-rral rukkolt elő, addig Tontóék vadnyugati igazságszolgáltatása zenei szempontból meglehetősen felemásra sikeredett. Noha találunk itt emlékezetes darabokat, mint búskomor hangulatú Silver, a néha Morriconét idéző Ride, a drámai You’re Just A Man In A Mask, a dinamikus akciótétel, a For God And Country, vagy a líraian szép Home. Az olyan darabok, mint az Absurdity, vagy a Red’s Theater Of The Absurd, ahogy a címeik is mutatják, meglehetősen furcsa darabok, sokszor A Karib-tenger Kalózainak elszállósabb pillanatait juttatják az eszembe.

Végül külön ki kell emelnem a Finale című tételt, ami nem más, mint Gioachino Rossini legendás Tell Vilmos nyitányának felturbózott, kissé áthangszerelt változata, mely már az ’50-es évekbeli sorozatban is főtéma volt. Zimmer és a stáb jó érzékkel vette elő a híres dallamokat, amelyek nem csak őrült hangulatot kölcsönöznek a végső nagy leszámolásnak, de óriási tisztelgés is a tévésorozatnak. Egyben ezt is bátor döntésnek tartom, mert manapság, a totál egysíkú, monoton filmzenék korában remek és üdítő érzés egy ilyen klasszikus zenei darabot hallani.

Történet
A Magányos Lovas karakterét és világát George W. Trendle és Fran Striker alkották meg és először rádiójáték formájában debütált 1933-ban. A karakter azonnal óriási népszerűségre tett szert és közel 3000 epizódot élt meg. A széria népszerűsége később még magasabbra hágott: előbb mozis „serial”-ok készültek (The Lone Ranger, 1938, The Lone Ranger Rides Again, 1939), majd 1947-ben egy elképesztően népszerű, öt évadot megélt tévésorozat következett, melyhez készült két mozifilm is 1956-ban (The Lone Ranger) és 1958-ban (The Lone Ranger and the Lost City of Gold). Egészen 1981-ig kellett várni, míg a Lovas és Tonto ismét feltűnt a mozivásznakon, de a The Legend of the Lone Ranger óriási anyagi és kritikai bukás volt. Ezek után ismét hosszú szünet következett és 2003-ban ugyan készült egy tévéfilm, de arról inkább jobb nem beszélni.

Ezek hát az előzmények, amik alapján elmondhatjuk, hogy a karakter valaha óriási népszerűségnek örvendett, ám idővel megkopott a hírneve. A Karib-tenger Kalózai filmeket készítő csapatnak (Gore Verbinski, Jerry Bruckheimer, Johnny Depp) viszont szívügye volt a produkció és talán nem véletlen, hogy nagyszabású filmjüket épp a karakter 80. évfordulóra időzítették. Persze nem bíztak semmit a véletlenre és írónak felkérték a kalózos filmeket jegyző Ted Elliott / Terry Rossio párost, akiknek ezúttal egy harmadik író, Justin Haythe is besegített. A Karib-tenger Kalózai esetében jól megfigyelhető volt, hogy filmről filmre egyre elszálltabb ötletekkel és egyre szerteágazóbb történettel rukkoltak elő az írók, bár a negyedik rész legnagyobb gyengeségének pont a faék egyszerűségű cselekményét tartom.

Ezek után kíváncsi voltam, hogy mit kezdenek a Lovas karakterével és a western környezettel. Nos, összességében elmondható, hogy a film, ahogyan az várható volt, rendkívül sok párhuzamot mutat a kalózos filmekkel, de bizonyos elemek felfedezhetőek a két, Antonio Banderas-féle Zorro-moziból is. Az alapsztori egyébként nem sokat változott. Az eredeti rádiójátékban a Dan Reid vezette Rangereket elárulja egy Collins nevű barátjuk, miközben az elvetemült bűnözőt, Butch Cavendish-t üldözik. A Rangereket lelövik, ám Tonto az egyetlen túlélőben felismeri azt a kisfiút, John Reidet, aki egykoron segített neki. A komancs meggyógyítja a fiatal Rangert, akinek ugyanúgy fejfát állítanak, hogy ellenségei halottnak higgyék. Ezután álarcot ölt és Tontóval az oldalán az igazság bajnokává válik.

A film minimális változtatásokkal használja fel ezt az eredettörténetet. Itt John alapvetően nem Ranger, hanem jogászember, egy rajtaütés során mentik meg Tontóval egymást kölcsönösen, az indián pedig gyakorlatilag a halálból hozza vissza a Lovast, némi természetfeletti misztikum segítségével. Remek ötletnek tartom, hogy a sztori nem egy szimpla bosszúról szól, hanem van itt kapzsi üzletember, tragikus múlt, fehérember-indián ellentét, és mindennek hátterében egy nagyszabású összeesküvés is áll. A történet nagyívű, megspékelve kalandokkal, misztikummal, drámával és rengeteg humorral, különösen a betegebbik fajtából. A kudarc okait pedig alighanem elsőként ebben kell keresnünk.

Meglátásom szerint ugyanis a film egyik legegyedibb húzása egyben a produkciót ért kritikák legnagyobb forrása is. Ez pedig nem más, mint az, hogy az alkotók élesen váltogatják a legbetegebb poénokat és a legdrámaibb jeleneteket. Aláírom, hogy nem egyszerű a kettőt összeegyeztetni és A Magányos Lovasnak sem megy mindig, de számomra mégis működött ez a rendkívül furcsa koncepció. Itt az egyik pillanatban elsőre ártatlannak tűnő tapsifülesek változnak kannibál vérnyulakká és vetik rá magukat megsütött társukra, a következőben pedig Tonto szívszorítóan tragikus múltját ismerhetjük meg, ezek után pedig a komancs megint alkot valami agyzsibbasztóan vicceset. És akkor egy szív kivágásáról és megevéséről még nem is beszéltem, mindez egy Disney-produkcióban.

Szóval ez a durva kettősség alighanem megfeküdte a legtöbb néző gyomrát és nem igazán tudták hova tenni a film skizofrén felépítését. Ehhez jön még egy, szerintem legalábbis, óriási húzás, mégpedig az, hogy a történetet az ősöreg Tonto meséli el egy kisfiúnak 1933-ban. Tonto itt már iszonyúan idős, ráadásul ugye félhülye is, így a legenda elmesélése során simán ugrál a történetben, vagy éppen kihagy bizonyos elemeket. És itt nem az írók feledkeztek meg dolgokról, mert bizony még ki is mondatják a kisfiúval alkalomadtán, hogy Tonto megfeledkezett valamiről, ám az öreg komancs szimplán lecsokizza a dolgot. Ez a rendkívül őrült, mégis elképesztően szórakoztató írói húzás számomra rendkívül üdítően hatott.

Ami a karaktereket illeti, a Lovas és Tonto párosa remekül működik. Igaz, bizonyos jelenetekben egyik vagy másik képes túllőni a célon, de végeredményben kiválóan működik a kettősük. A két negatív figura, Cavendish és Cole is nagyszerűek. Eltérő személyiségtípussal és külsővel rendelkeznek, így jól kiegészítik egymást, de alapvetően érdekes a lovassági tiszt és a madám figurája is, ám rájuk a négy fő karakter mellett már nem igen marad idő és akkor ott van még Rebecca és az ifjabbik Dan, akiknek annyi a szerepük, hogy a hősnek meg kell mentenie őket. Összességében azt tudom mondani, hogy A Magányos Lovas sztorija nem hibátlan, nem tökéletes, ahogy minden karakter sincs kibontva, de roppantul merész, nagyívű és meggyőződésem, hogy az Elliott / Rossio páros a második kalózos film, A Holtak Kincse óta nem írt ennyire jó szkriptet.

Rendezés
Gore Verbinski, ahogy sok rendező a generációjából a reklámfilmek és a videoklipek világából érkezett. Olyan bandák számára dolgozott, mint a Bad Religion, a The Crystal Method, vagy a Monster Magnet és olyan termékek reklámjain dolgozott, mint a Nike, a Coca-Cola, vagy a Canon. Nagyjátékfilmes debütálása 1997-ben kezdődött az Egértanya című habkönnyű családi limonádéval. Ezt egy jóval érdekesebb projekt, A Mexikói követte, melyben már Brad Pittel és Julia Roberts-szel dolgozhatott. Sem ez, sem a soron következő alkotása, a 2002-es A Kör nem lett kiugró siker, bár utóbbi élvez némi kultstátuszt a horror-rajongók körében.

Ezek után szerződött a Disney-vel, ahol véghez vitte a lehetetlent: új életet lehet a nagyszabású kalózos filmek műfajába. Persze ehhez kellett az is, hogy a megszokott hangulatot felturbózza nem kevés fantasy-elemmel, valamint egy kreativitásban tobzódó Johnny Depp, aki megalkotta Indiana Jones mögött a talán második legemlékezetesebb kalandhőst. Az órási anyagi és kritikai siker egyértelművé tette, hogy jön a folytatás, ám előtte Verbinski még levezényelt egy rendkívül egyedi hangulatú drámát, Az Időjóst, melyben Nicolas Cage egyik legjobb alakítását nyújthatta.

Ez után jött a második és harmadik Karib-tenger mozi, melyeket egy monstre forgatás során egyszerre filmezett le, nem kevés logisztikai és kreatív problémán átküzdve magát. A filmek kritikai megítélése egyre gyengébb volt, ám anyagilag mérhetetlenül nagy sikernek bizonyultak, ám ezek ellenére direktorunk nem kért a borítékolható folytatásból. Meglepő módon inkább egy animációs projektbe fogott. A 2011-es Rango szintén egyedi hangulatú film volt, sok-sok debil humorral fűszerezve, természetesen Johnny Depp közreműködésével. Amit mindenképp meg kell említeni, hogy ez az animációs film tulajdonképpen sajátos hangulatú western volt, így mindenképpen A Magányos Lovas előfutárának is tekinthető.

Ha végigtekintünk Verbinski filmográfiáján a legtöbb projektjénél tisztán látszik, hogy imádja keverni a különböző stílusokat és hangulati elemeket. Nagyon kevés az olyan filmje, amely egységes, homogén stílusjegyekkel bír. Ezek után nem meglepő, hogy A Magányos Lovas tulajdonképpen egy western-kaland-vígjáték-fantasy, ami a lehető legőrültebb módon keveri ezen műfajok legjellegzetesebb vonásait. Ahogy simán megfértek Verbinskinél a klasszikus kardozós kalandelemek, a romantikus hősök és az elátkozott élőhalottak korábban, úgy most is gond nélkül van itt félhülye indián, kannibál nyulak, gigászi vonatos üldözés, old school western pillanatok, no meg egy sörivó, fára mászó ló is.

Megértem, ha valakinek ez így egyben sok, de számomra őrülten szórakoztató volt, főleg, mert Verbinski nem valami tehetségtelen iparos, hanem remek érzéke van ezekhez az őrült mixekhez. Ehhez jön még, hogy ezúttal sem aprózta el a játékidőt és nem arra ment rá, hogy legyen az egész minél gyorsabb, lehetőleg minél több robbanással, nem. A film 149 perc hosszú és a játékidő nagy részét nem akciójelenetek teszik ki, hanem a két hős karaktere és a lassan felépülő barátságuk. Verbinski egyébiránt ismét bizonyítja, hogy nem csak remekül ért a humorhoz, de rutinos akciórendező is, bizonyos jeleneteknél pedig rendkívül erős drámai vénáját is megcsillogtatja, mint például Tonto torokszorítóan szomorú múltjának felidézésénél.

Nem szaporítanám tovább feleslegesen a szót, szerintem A Magányos Lovas bármikor felveszi a versenyt az első két kalózos kalanddal és sokkal inkább egyben van, mint a harmadik felvonás. A minősíthetetlen negyedik részt meg nem is említem, mert azt nem Verbinski, hanem Rob Marshall követte el és fényévekről látszik a különbség a két rendező tudása között. Remélem azonban, hogy a film anyagi és kritikai sikertelensége nem rettenti el Verbinskit, aki a jövőben is lesz elég bátor, hogy ehhez hasonlóan merész, egyben nagyívű filmekkel kápráztasson el bennünket.

Összegzés
Mindent összegezve azt kell mondanom, hogy A Magányos Lovas az év egyik legkellemesebb meglepetése lett számomra. Amennyire nem csigáztak fel az előzetesek, annyira magával ragadott a kész produkció. Verbinski, Depp és Hammer elemükben vannak, de már maga a látvány is megéri a mozijegy árát. A Disney, ahogy tavaly a John Carter estében, most is elképesztő bátorságról tett tanúbizonyságot és merészségükért ismét fizetniük kell. Én azonban bízom benne, hogy a jövőben is készülnek még ehhez hasonló produkciók, amik nem csak vég nélküli akciókkal és robbanásokkal próbálnak meg érvényesülni, mindenféle egyedi hangulat nélkül. Én csak bíztatni tudok mindenkit A Magányos Lovas megtekintésére, mert a jelenkori Hollywoodban nagyon ritkán készítenek ehhez hasonlóan ambiciózus közönségfilmet.

Kemo Sabe

The Lone Ranger.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mozgokep.blog.hu/api/trackback/id/tr435412288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása