Mozgókép Blog

Jurassic World (Jurassic World)

Bevezetés
Mozivarázslat. A film nagyjából 120 éves története során volt néhány alkalom, mikor joggal hagyta el e szó a nagyérdemű száját. Ezen alkotások sorát erősíti Steven Spielberg 1993-as, mára már klasszikussá vált mesterműve, a Jurassic Park is. Michael Crichton azonos című, 1990-ben megjelent regényének (első magyar kiadás: Őslénypark) megfilmesítéséért már abban az évben megindult a harc. A Warner Bros. és Tim Burton, a Columbia Pictures és Richard Donner, a 20th Century Fox és Joe Dante, valamint a Universal Pictures és Steven Spielberg szálltak harcba a jogokért. Végül az utóbbi párosítás került ki győztesen, amit vélhetően Spielberg nem csak szakmai reputációjának, hanem Crichtonnal való barátságának is köszönhetett. Ezzel együtt az író a lehető legjobb döntést hozta, hiszen a Jurassic Park nem csak a mozikasszáknál söpört el mindent, hanem trükktechnikai mérföldkőnek is bizonyult, miközben kritikailag is sikert aratott.

A folytatás elkerülhetetlen volt, Spielberg unszolására pedig Crichton 1995-ben meg is írta a Jurassic Park második részét, Az Elveszett Világ (The Lost World) című regényt, mely Magyarországon a rendkívül hülye Szörnyek Szigete címen jelent meg. Noha a könyv remekül sikerült, Spielberg a filmfeldolgozásnál mégis úgy döntött, jelentősen eltér az alapanyagtól. Az 1997-es Az Elveszett Világ: Jurassic Park (The Lost World: Jurassic Park) alaptörténetében és koncepciójában megegyezik a regénnyel, mégis sokkal inkább a kaland és az akció kerül a középpontba. A film végül óriási anyagi sikert ért el, kritikailag azonban megosztotta a nézőket és az ítészeket. Egyesek szerint (közéjük tartozom jómagam is) méltó folytatás született a klasszikus első részhez, noha nem tud felnőni annak tökéletességéhez, míg mások csalódásként élték meg a mozit. Tény és való, hogy a film közel sem hibátlan, de összességében úgy gondolom, hogy Spielberg és csapata remek munkát végeztek.

A pénzügyi siker természetesen arra ösztökélte az alkotókat, hogy tovább görgessék a genetikai úton feltámasztott dinoszauruszok történetét. A harmadik részre ismét négy évet kellett várni, ám ezúttal már nem állt rendelkezésre Michael Crichton egy újabb regénye, a stafétabotot ráadásul Spielberg átadta Joe Johnstonnak (producerként persze továbbra is szerepet vállalt a mágus), akinek régi vágya volt egy Jurassic Park-film elkészítése. A sztori iszonyú nehezen állt össze, többféle koncepció is volt (Alan Grant és néhány paleontológus tanítványa egy fán lakik és évek óta tanulmányozzák a dinoszauruszok élővilágát, egy másik szerint Pteranodonok szabadulnak el, Grant és csapata pedig befogja őket, majd a szigetre szállításukkor zuhannak le és kezdődnek a kalandok), a film végső sztorija még a forgatás megkezdésekor sem állt össze, így a stáb kész forgatókönyv nélkül kezdett neki a munkának.

A szimplán csak Jurassic Park III névre hallgató produkció (munkacím volt még a Jurassic Park: Extinction, a Jurassic Park: Breakout és a Jurassic Park: Embryo is) emellett hangulatában és stílusában is eltér némiképp elődeitől. A harmadik felvonás jóval rövidebb, feszesebb alkotás, igazából a történet teljesen háttérbe szorul a látvány és az akciók kedvéért. A film „arcát”, a Tyrannosaurust is lecserélték egy másik dínóra, a döntés pedig nem bizonyult jónak, mert a Spinosaurus nem találta meg az utat a közönséghez, ráadásul a legtöbb állat némileg megváltozott külsővel került vászonra (a széria állandó szakértőjének, Jack Horner paleontológusnak a javaslatára) és ez sem nyerte el a nézők tetszését. Bár kétségtelen, hogy magán viseli a sorozat stílusjegyeit, mégis jóval gyengébb, mint az első két felvonás és tagadhatatlan érdemei ellenére sem tud felvonultatni annyi emlékezetes szcénát, mint a Spielberg dirigálta epizódok.

Az anyagi siker ezúttal is megvolt, bár jóval mérsékeltebben, kritikailag viszont még a második résznél is halványabban teljesített. Ennek ellenére a negyedik felvonást már 2002 óta tervezték (a Jurassic Park: Extinction címet például sokáig erre tartogatták) és 2005 nyarán tervezték bemutatni, a projekt végül már-már Indiana Jones 4-szintű nehéz szülésnek bizonyult és négy helyett tizennégy évbe telt, mire összehozták. A producer ezúttal is Steven Spielberg, a rendező viszont a szinte újoncnak számító Colin Trevorrow lett, akinek ez mindössze a második rendezése, ráadásul az első munkája is egy kisköltségvetésű független alkotás. Az évek során kiszivárgott pletykák és sztoriszálak nem kecsegtettek túl sok jóval, ám ezzel együtt is óriási várakozás előzte meg a filmet, részemről is, hiszen a Jurassic Park és folytatása gyermekkorom legmeghatározóbb filmes élményei közé tartoznak. Lényeg a lényeg, a dínók tizennégy év után visszatértek, lássuk hát, uralják-e még a világot?

Szereplők
Owen Grady – Chris Pratt, a villám sebességével sztárrá váló tehetséges fiatal színész kapta a főszerepet, aki kevesebb, mint egy év alatt lett ismeretlenből igazi húzónév. Az általa alakított Owen egy ex-katona, aki a Velociraptorok viselkedését vizsgálja, illetve azon dolgozik, hogy irányíthatóak, nevelhetőek-e az állatok. Karaktere sok hátteret nem kap, ezeken az alapinfókon kívül semmit nem tudunk meg róla, de Prattnek köszönhetően a figura mégis működik, hiszen az őt életre keltő színész szimpatikus, kedvelhető arc. Szerencsére Pratt most nem tolja túl a jópofizást, mint A Galaxis Őrzőiben, hanem megvan az egyensúly, így a film máris bír egy szerethető főhőssel. Érdekesség, hogy Pratt kiválasztása előtt John Krasinski és Josh Brolin is tárgyalt a szerepről.

Claire Dearing – Bryce Dallas Howard, a legendás rendező Ron Howard lánya alakítja a női főszereplőt, aki az újraindított Park afféle vezérigazgatója. Vagy legalábbis olyasmi, igazából nem tudjuk pontosan mi is az ő beosztása, de az biztos, hogy felső vezető. A történet elején még elég karrier-orientált karaktert kapunk, ám ahogy halad előre a cselekmény, úgy mutatja meg Claire az emberibb, szerethetőbb oldalát, így jellemfejlődéssel igazán csak az ő figurája bír. Howard pedig ügyesen oldja meg a feladatát, ráadásul Prattel együtt jó párost alkotnak, működik közöttük a kémia.

Vic Hoskins – Vincent D’Onofrio, a legendás karakterszínész is itt van, hogy jó szokásához híven negatív karaktert alakítson. Persze ez igazából csak idézőjeles, hiszen az általa megformált Hoskins „rosszfiúnak” van beállítva, ám sok negatív dolgot nem tesz, azon kívül, hogy hülyeségeket mond, vagy hülye döntéseket hoz. A karakter lehetne érdekes is (egykori katona, aki a hadsereg számára használná fel az idomított raptorokat), de nincs kellően kidolgozva, ám D’Onofrio még így kis kirázza a kisujjából és képes szórakoztató módon megformálni azt.

Gray Mitchell – Ty Simpkins, a mindössze tizenhárom éves kissrác mögött már olyan filmek állnak, mint A Zsaruk Becsülete, A Szabadság Útjai, vagy éppen a Vasember 3, szóval kezdőnek semmiképp sem nevezhető. A Jurassic Park-filmek elengedhetetlen szereplői a gyerekek, ezúttal az eredeti filmhez híven kettőt is kapunk. A Simpkins által alakított fiatalabbik srác a kedvelhetőbb, lévén kevésbé seggfej mint a bátyja és több érdeklődést is mutat a világ iránt. A srác pedig ügyesen meg is oldja a feladatát, érzelmi reakciói hitelesek, nem játssza sem túl, sem alul a karaktert.

Zach Mitchell – Nick Robinson, a szinte teljesen ismeretlen húszéves fiatal színész alakítja a testvérpár idősebbik tagját. Persze nem teljesen ismeretlen, hiszen A Nyár Királyai című független filmben már megcsillogtatta tehetségét. Zach szerepében a sikítozáson és a menekülésen kívül sok dolga nincs, lévén a karakter éppen lázadó tinédzser, aki belecsokizik mindenbe, a csajok bámulásán meg az okostelefon nyomkodásán kívül nem igazán érdekli semmi. Robinson gond nélkül hozza a kissé irritáló tinit, akinek a figurájából azért sokkal többet is ki lehetett volna hozni.

Simon Masrani – Irrfan Khan, a hazájában rendkívül népszerű indiai színész A Csodálatos Pókember és a Pi Élete után újabb nagyszabású hollywoodi filmben emeli a szereplőgárda színvonalát. A Khan által megformált Simon Masrani teljesíti be John Hammond örökségét, ő a park elsőszámú embere. A karakter egyébként személyiségre is hasonlít Hammondra, csak fiatalabb kiadásban: ugyanúgy álmodozó, jó kedélyű figura, nem az a lélektelen, törtető fajta, ahogyan a milliárdos üzletembereket általában ábrázolják. Sőt, Masrani valójában nagyon is szimpatikus karakter, csak sajnálni tudom, hogy kevés játékidőt kapott.

Lowery Cruthers – Jake Johnson, aki többnyire ismertebb filmek mellékszerepeiben bukkant eddig fel, most némileg emlékezetesebb karaktert kap. Lowery a park afféle technikusa és Claire jobb keze, és bár kinézetre tipikus kocka/hipszter, mégsem irritáló a figura, hanem neki köszönhetőek a film legviccesebb pillanatai. Johnsonnak van érzéke a humorhoz, a komédiához, amit a tavalyi Kamuzsaruk után nem feltétlenül gondoltam volna. Itt viszont remekül oldja meg feladatát, úgyhogy üdítő színfoltja a színészgárdának.

Dr. Henry Wu – B.D. Wong, a kínai származású színész 22 év után tér vissza a Jurassic Park világába, egyedüliként alakít visszatérő karaktert. Az első filmben Wu a park vezető genetikusa, az ő zsenialitása teremti újra a dinoszauruszokat. Dr. Wu most ismét itt van, ugyanazt teszi, mint az első film esetében, a karaktere azonban némiképp árnyaltabb, közelebb áll a regénybeli eredetihez. Wu arrogáns, istent játszik és megvannak a saját céljai, amik kevésbé nemesek, mint Hammondé vagy Masranié. Wong rövid szerepében emlékezeteset nyújt, így jelenléte emeli a produkció színvonalát.

Látvány
Egy Jurassic Park film egyet kell, hogy jelentsen az elképesztő látvánnyal. 1993-ban George Lucas cége, az Industrial Light & Magic elhozta a forradalmat, hiszen soha nem látott trükköket alkottak, olyan realisztikus effekteket, amik közel negyed évszázaddal később is ugyanolyan tökéletesek, egy percet sem öregedtek. A Stan Winston, Phil Tippett, Dennis Muren és Michael Lantieri vezette csapat tökéletesen ötvözte a hagyományos animatronikus effekteket a modern digitális technikával, új szintre emelve a vizuális trükköket. Felesleges tovább áradozni róla, aki látta, az pontosan tudja, miről beszélek.

A négy évvel későbbi második rész már nem volt forradalmi, de tökéletesen hozta az első rész színvonalát, az a két film vizuálisan mestermunka. A 2001-es harmadik rész elődeihez híven a számítógépes effektusokat vegyítette hagyományos technikával, azonban a hatás már korántsem volt olyan erőteljes, mint a Spielberg rendezte felvonásoknál. Hogy ennek az volt-e az oka, hogy maguk a trükkök sikerültek gyengébben, vagy az időközben elképesztő látványvilággal előrukkoló filmek homályosították-e el, nem tudni, talán kicsit mindkettő. Mindenesetre a Jurassic Park III minden igyekezete ellenére sem tudta úgy megidézni a varázslatot, mint elődei.

Azóta eltelt tizennégy év és ezen idő alatt elképesztő módon fejlődött a digitális technika, a hagyományos megoldásokat pedig teljesen háttérbe is szorították. Nem, ez most nem egy divatos kirohanás a CGI-trükkök ellen, visszasírva a ’80-as éveket, pusztán tény megállapítása. Ezek után persze kérdéses volt, hogy a Jurassic World alkotógárdája marad-e a jól bevált megoldásnál, vagy inkább a kor felfogásához híven a számítógépes effektek nyernek teret. Nos, Colin Trevorrow és csapata az utóbbi mellett döntött, ami biztosan sokaknál okozott felháborodást, szerintem azonban nem hoztak rossz döntést.

Noha néhány jelenetben felbukkannak animatronikus bábuk (Apatosaurus fej, Velociraptor-közelik), de ezeket leszámítva csak és kizárólag digitális trükköket látunk. Az ILM pedig ezúttal is kitett magáért, mert a dinoszauruszok és a film teljes képi világa lenyűgöző, az ember tátott szájjal bámulja a vászonra varázsolt monstrumokat és Isla Nublar, valamint a park lehengerlő szépségét. Persze nem csak maguk az effektusok érdemelnek dicséretet. Az Ed Verreaux vezette látványtervező csapat csodálatosan álmodta meg a Jurassic World világát, illetve kritikus pont volt a hibrid Indominus Rex kinézete, de a végeredmény elképesztően erőteljesre sikerült.

John Schwartzman operatőr és Kevin Stitt vágó is remek munkát végeztek, az akciójelenetek jól láthatóak, a film nem ül le, van ritmusa, dinamikája. Nem rángatózik a kamera és nincs követhetetlenre vágva. Ha valamibe bele tudnék kötni, akkor az az, hogy néhol a kép kissé túlszaturáltnak tűnik, a színek természetellenesen élénkek, de ez már az előzeteseknél is fura volt. Kötve hiszem, hogy valami hibáról lenne szó, sokkal inkább a rendező víziójának lehet a része, a kérdés inkább az, hogy vajon mit akart vele? Összességében nem zavaró, de kétségtelen, hogy néha furcsa hatást kelt.

Zene
A Jurassic Park sikeréhez természetesen az emlékezetes és lenyűgöző zenéje is hozzájárult. John Williams nevét mindenki ismeri, aki látott már filmet. Ő a filmzenék Mozartja, kétségtelenül a legnagyobb komponista a mozgókép történetében. A Jurassic Parkhoz és Az Elveszett Világhoz írt zenéi a legjobb alkotásai közt vannak, emlékezetes főtémák és erőteljes darabok garmadái sorakoznak fel. A harmadik résznél Spielberghez hasonlóan Williams is távozott, ám az ő javaslatára került Don Davis a zeneszerzői posztra. Szokatlan választás volt, ám Davis ügyesen oldotta meg a feladatot, noha ahogy a film, az általa komponált zene sem vehette fel a versenyt elődeivel.

Az egyértelmű volt, hogy az új filmhez Williams nem tér vissza, így nagy kérdés volt kit választ majd Trevorrow és Spielberg. Döntésükkel nem okoztak meglepetést, hiszen választásuk arra a Michael Giacchinóra esett, aki napjaink egyik legfelkapottabb komponistája, teszem hozzá, teljesen megérdemelten. Ráadásul a Jurassic Park világa sem áll tőle távol, hiszen korábban már két videojáték zenéjét is ő szerezte. Így tehát a film score-ja elé is igen nagy elvárásokat tűztem ki, amiket összességében teljesített Giacchino, de úgy érzem, hogy nem maradéktalanul.

A nyitány már rögtön baljós és borzongató (Bury the Hatchling), majd nem sokkal később John Williams klasszikus főtémáinak egyike is felcsendül (Welcome to Jurassic World), az ezt követő darab pedig már megmutatja az új film főtémáját is, míg a másik Williams-féle téma is felcsendül (As the Jurassic World Turns). Giacchino megmutatja, hogy az akciós témák terén is otthon van (Clearly His First Rodeo, Indominus Wrecks), hogy aztán a rácsodálkozás és a varázslat is megkapja a maga perceit (Gyrosphere of Influence).

Hogy a zene mégsem tud felnőni elődeihez, az ekkor kezd nyilvánvalóvá válni, hiszen többnyire akcióorientált darabok követik egymást, megfűszerezve némi játékossággal (The Dimorphodon Shuffle, Love in the Time of Pterosauria), melyek alatt szüntelenül dübörögnek a dobok, a vonósok, a fúvósok, erőteljesen, hatásosan, ám kissé egysíkúan. Giacchino a maga által komponált főtémát is kicsit agyonhasználja, míg a Williams-féle eredetit kevésbé, pedig utóbbi az egész franchise „zenei arca”. A végén kapunk még egy iszonyú erős darabot (Our Rex is Bigger Than Yours), ahol a kórus elképesztő erőt ad, valamint egy rövid időre felcsendül Az Elveszett Világ főtémája is.

Összességében tehát a zene erős, megidézésre kerül az eredeti, miközben kapunk egy nagyon hangulatos új főtémát is, ám a tételek legtöbbje nagyon akció-orientált és nem túl változatos. A film alatt kifogástalanul működnek, ám önmagukban hallgatva kissé unalmassá válhatnak. A múltidézésből itt kicsit több kellene, ahogyan baljósabb, sötétebb pillanatokból is. A kórust is többet kellett volna foglalkoztatni, mert mikor Giacchino használja, azok a legerősebb részek. A zene tehát nagyon is jó, Giacchino nem vallott szégyent, de az eredetivel ő sem tud versenyre kelni.

Történet
Az első két filmnél Michael Crichton kiváló regényei remek alapot szolgáltattak David Koepp forgatókönyvírónak, noha a második rész esetében jelentősen eltért az alapanyagtól. A Jurassic Park és folytatása sikerét annak is köszönhette, hogy több volt egyszerű dinoszauruszos kalandnál és sokat foglalkozott a modern tudomány felelőtlenségével, illetve az elüzletiesedett társadalom kritizálásával (ezek a témák amúgy gyakran visszatérnek Crichtonnál). A harmadik résznél az alkotók érezhetően kifogytak a szuflából, ahogy a bevezetőben írtam, nem is igazán tudták mi legyen a koncepció, míg végül az első két filmet jegyző David Koepp javaslatára a „mentőexpedíció” lett a cselekmény magja.

A Peter Buchman, Alexander Payne és Jim Taylor által összetákolt szkript így mellőzött minden mélységet és mögöttes tartalmat, az egész nem volt több mint egy másfél órás rohanás a dzsungelben mindenféle-fajta dinoszaurusz elől. Ha belegondolok mennyire nehezen szülték meg és mennyire izzadságszagúra sikeredett a végeredmény, nem csodálkozom rajta, hogy közel másfél évtizedig tartott összehozni egy újabb felvonást. Elsőnek William Monahan dolgozott a szkripten, majd őt váltotta John Sayles, akinek hírhedtté vált forgatókönyve ki is került az internetre. Volt ott minden: klasszikus Jurassic Park helyszínek és dínók, majd egy iszonyú furcsa csavarral, a svájci Alpokban vagyunk, ahol egy középkori kastélyban félember féldinoszaurusz hibrideken kísérleteznek, hogy katonákként használják fel őket.

Hát nem csoda, hogy nem nyerte el Spielberg tetszését a szkript, a projekt pedig jó időre jegelésre került, hiszen egyrészt nem volt épkézláb sztorijuk, valamint közbeszólt az Indiana Jones és a Kristálykoponya Királysága is. Nem is történt előrelépés 2011-ig, amikor Spielberg bejelentette, hogy Mark Protosevich írja a film forgatókönyvét és, hogy a sztori erősebb lesz, mint a harmadik részé. Egy évvel később Protosevich már nem volt képben, helyét Rick Jaffa és Amanda Silver párosa foglalta el. Az általuk írt változat már bejött Spielbergnek is, az előkészületek pedig megkezdődhettek. Majd jött Colin Trevorrow, aki írótársával Derek Connelly-vel karöltve úgy döntött, hogy a forgatókönyvet át kell pofozni.

A működő park koncepciója már a Jaffa/Silver párosnál is megjelenik, ahogy az „idomított” Velociraptorok is jelen vannak, azonban Trevorrow elmondása szerint a korábbi változat nagyon extrém volt, ezért jócskán vissza kellett belőle venni. Az eredeti szkript ráadásul tartalmazott még egy hibrid dínót egy Stegosaurus/Triceratops keveréket (a rendkívül fantáziadús Stegoceratops nevet kapta), ám szerencsére ezt az ötletet végül dobták. A legérdekesebb viszont az, hogy a végső változat is tartalmaz elemeket a John Sayles-féle sztoriból, tehát bizonyos ötletek nagyjából tíz évesek. Ilyen a Chris Pratt alakította ex-katona Owen Grady, akinek Nick Harris volt az előképe, míg Vic Hoskins korábbi verziója is létezik, ott Adrien Joyce néven.

A Masrani Corporation elődje a Grendel Corporation, míg az idomított Velociraptorok, az ember-dínó hibrideken alapulnak. Érdekesség, hogy ahogy a filmben, úgy a John Sayles forgatókönyvben is volt nevük (a filmben Blue, Delta, Echo és Charlie, a szkriptben Spartacus, Akhilleusz, Hektór és Pollux). Hogy a Jaffa/Silver változat milyen volt, talán sosem tudjuk meg, mindenesetre Trevorrow és Connelly jó érzékkel fogták vissza az elmebeteg ötleteket. A raptorok idomítása bár meseszerű de teljesen elfogadható módon van tálalva, a hibrid koncepció pedig teljesen életképes az Indominus Rex képében, hiszen általa megjelenik a crichtoni szellemiség is, azaz a tudomány és a fogyasztói tömegkultúra kritizálása.

Nagyszerű ötlet a működő park bemutatása, talán nincs a világon rajongó, aki az első film után ne képzelte volna el, hogy hogyan is festene az egész. Ügyesen fel van vezetve a park és a karakterek bemutatása, ahogy az Indominus Rexet is jó ritmusban hozzák be a cselekménybe. Tetszik továbbá, hogy átemelnek néhány ötletet a regényekből is, ilyen a dzsungelfolyó, a madárház az első regényből, vagy a raptorok közt motorozás a másodikból, de Az Elveszett Világ regényben jelenik meg a kaméleonként rejtőzködő fehér dinoszaurusz koncepciója is (a könyvben a Carnotaurus bír ezzel a képességgel, a filmben az I. Rex).

A sztori tehát működik, a karakterek alapvetően jópofák, de mégis erős hiányérzete van az embernek. Ennek oka, hogy bár a szereplők szimpatikusak, mégis papírvékony mindegyik, alig tudunk meg róluk valamit, ezáltal zavaros az is, hogy tulajdonképpen ki kicsoda? Owen ex-katona, de, hogy miként lesz belőle „raptorszelidítő”, egyáltalán mit ért ő az állatokhoz, az nem derül ki. Hogy mi Claire pontos pozíciója szintén homályban marad, ahogy az is, hogy most Masrani a Jurassic World tulajdonosa, vagy az InGen, azaz az eredeti cég, ami szintén jelen van.

Amit hibának tartok, a katonai szál átvétele a Sayles-verzióból. Egész egyszerűen hülyeség az egész, hogy a hadseregnek idomított dinoszauruszok kellenek. D’Onofrio figurája ezért teljesen elhibázott, még ha a színésznek köszönhetően működik is. Vagy ott van Owen legjobb barátja, Barry, akit Omar Sy alakít. A karakternek totál semmi szerepe nincs a történetben, ha kimarad, egyáltalán nem változik a cselekmény, az egyetlen funkciója (már bocsánat a kifejezésért), hogy van „kötelező néger” is. Szóval a film nem bír olyan emlékezetes karakterekkel, mint Alan Grant vagy Ian Malcolm, mindenesetre nem is olyan irritálóak, mint a harmadik rész Kirby házaspárja.

Amibe bele lehetne kötni még az itt-ott, az a megírt dialógus, különösen a két kissrác, illetve megint csak Hoskins karaktere kapcsán. A gyerekeknél vagy a semmiről folyik a diskurzus, vagy a családi problémákról (természetesen válnak a szülők, ami azért poén, mert az összes Jurassic Park filmben ez része volt a gyerekszereplők hátterének, szóval valamiféle morbid hagyományként is tekinthetünk rá). Hoskinsnál meg „de jó fegyverek lennének a raptorok” duma kiakasztó, a Bin Ládenes mondatánál konkrétan felröhögtem, remélem, hogy az alkotók is csak poénnak szánták. Ezen kívül van még néhány ordító logikai hiba, de ezeket most nem részletezném.

Ezeken túl a film története egyébiránt teljesen vállalható. Az első harminc perc klasszikus Jurassic Park, aztán igazából átmegy üldözős-menekülős „szörnyfilmbe”, de teljesen szórakoztató módon. Nincs olyan mélysége, mint az első résznek, a második rész történetét is erősebbnek tartom, de a harmadik felvonásra köröket ver. Itt nem csak non-stop rohanás van, kapunk némi tartalmat is, megidézve az eredeti szellemiséget, így a néző úgy érzi igazi Jurassic Park-filmet néz, nem csak látvány és a kaland része idézi azt meg, hanem a sztori is.

Rendezés
Steven Spielberg a filmkészítés egyik legnagyobb mágusa. Ezen kár vitatkozni, ahogy egy korábbi kritikámban írtam, szinte nincs olyan műfaj, amiben ne alkotott volna maradandót. Az ő nyomdokaiba lépni nem túl egyszerű (erről mesélhetnének a Cápa-folytatások direktorai), azonban úgy gondolom, hogy a harmadik résznél nem Joe Johnstonnal volt a gond. Ő a Lucas/Spielberg iskolából jött, a stílusa tökéletesen illett a Jurassic Park szellemiségéhez. Azt a filmet a gyenge forgatókönyv halványította el.

A negyedik résznél sokáig kérdéses volt, ki lesz a rendező. Először Johnston visszatéréséről szóltak a hírek, majd Alex Proyas nevét dobták be. Pletykáltak aztán Breck Eisnerről is, de végül egyiküket sem erősítették meg. A végső befutó Colin Trevorrow pedig valahol a véletlennek köszönheti a kiválasztását. Történt ugyanis, hogy Kathleen Kennedy (a Lucasfilm új elnöke) Brad Birdöt szerette volna az új Star Wars-film rendezői székébe, ő azonban a Holnapoliszt akarta elkészíteni, a VII. Rész rendezésére pedig Trevorrowt ajánlotta. Azt a feladatot végül J.J. Abrams kapta, de ajánlásának köszönhetően nézte meg Kennedy és férje, Frank Marshall Trevorrow első és addigi egyetlen filmjét, a Kockázatos Túrát, ami annyira lenyűgözte őket, hogy megmutatták Spielbergnek, aki szintén oda volt érte.

Trevorrow kiválasztása tehát kicsit véletlenszerű volt, egyben rizikós is, hiszen egyetlen kisköltségvetésű, független filmmel a háta mögött kérdéses, hogy boldogul-e egy ekkora monstre produkcióval, nem nyomja-e agyon a hatalmas költségvetés és felelősség? Nos, a film megtekintése után azt kell mondanom, a mester tudta, hogy kit kell ültetnie a rendezői székbe. Trevorrow ugyanis rendkívül biztos kézzel vezényelte le a produkciót, remekül vezeti színészeit, tudja, hogyan teremtsen feszültséget, miközben elkapja a Jurassic Park-filmek klasszikus kaland-hangulatát is.

Tetszik, hogy számtalan ponton megidézi a korábbi filmeket akár vizuálisan, akár a dialógusokban, de közben más produkciók előtt is fejet hajt. Az egyik legjobb jelenetben például egyszerre tiszteleg Az Elveszett Világ és A Bolygó Neve: Halál előtt. A nosztalgiafaktor tehát tapinthatóan jelen van, Trevorrow ügyesen is használja, viszont bizonyos pontokon átesik a ló túloldalára. Ilyenkor úgy érzi a néző, hogy nem is folytatást, hanem valami félig-meddig rebootot lát. A másik, mikor van egy jó ötlete, azonban nem kezd vele semmit. Mikor a két srác belefut a régi park maradványaiba, az hihetetlen nosztalgia, de csak úgy lóg a levegőben, az egész nem fut ki sehová. Lényegében Trevorrow kiválóan teljesít, csak bizonyos pontokon túlságosan is szerelmes levelet ír az első részhez. Ennél azért lehetett volna merészebb is.

Összegzés
Mindent összegezve azt kell mondanom, hogy a Jurassic World korrekt és méltó folytatása a sorozatnak, ha nem is tud felnőni az első rész nagyságához. Úgy érzem, minőségileg egy szinten van a második résszel, noha én személy szerint azt továbbra is jobban szeretem, a harmadik részre viszont bizonyosan köröket ver. Lehet, hogy a gyerekkori emlékek is beszélnek belőlem és könnyen el tudom képzelni, hogy egy új, most tizenéves nemzedék számára van ez a film olyan hatással, mint az én generációmnak az első két rész. A Jurassic Worldöt mindenkinek jó szívvel ajánlom, mert kiváló szórakozás, lenyűgöző vizuális élmény, üdítő produkció a szuperhősfilmek végtelen tengerében. Miközben e sorokat írom, a film világszintű bevétele alig több mint egy hét után kevesebb, mint 20 millió dollárra van az egymilliárdos határtól, így az ötödik rész garantálható. Az egyetlen, amit remélek, hogy nem arra viszik el a sztorit, amit ez a film sugall, mert az nem biztos, hogy jól fog elsülni. Mindenesetre izgatottan várom a következő dínó-kalandot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.