Mozgókép Blog

Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections)

Bevezetés
Vannak filmek, amik jókor vannak jó helyen és ezért a sikerük mind anyagilag, mind megítélés szempontjából jócskán felülmúlják azt, amit az alkotói elvártak volna. Ennek ékes példája A Watchowski testvérek 1999-es mozija, A Mátrix, amely a fény sebességével vált kultuszfilmmé. Mind a nézők, mind a kritikusok oda meg vissza voltak a film történetétől, annak komplexitásától és már-már filozofikus mélységeitől. Mindenki az állát kereste a lehengerlő akciójelenetek láttán és lényegében minden szempontból mesterműnek kiáltották ki.

De megérdemelt volt-e ez az ajnározás? A Mátrix egy olyan korban készült (az ezredfordulón), mikor több film is a valóság/képzelet/álom/emlékek témakörét boncolgatta ilyen-olyan szempontból. Olyan filmekről beszélünk még, mint a Dark City, A Tizenharmadik Emelet, vagy éppen a Mementó. A Mátrix azzal tudott „több” lenni, hogy jóval nagyobb szabású volt, mint társai és a koncepció bele volt ágyazva egy rendkívül menőnek ható cyberpunk köntösbe. Ennek köszönhetően sikerült elhomályosítania a többi, hasonszőrű produkciót, noha meggyőződésem, hogy mind a Dark City, mind a Memento jobb filmek és A Tizenharmadik Emelet is nagyobb elismerésnek örvendene, ha nem lenne a jelen írásban tárgyalt film első része.

És, hogy A Mátrix mennyire állta ki az idő próbáját? Nos, ízlések és pofonok, de számomra viharos sebességgel kopott meg a film. Elsőre én is hibátlan mesterműnek tartottam, aztán rövid időn belül már kiütköztek a film bántó butaságai, logikátlanságai és üres, konyhafilozófiai mélységű álokoskodásai. Persze a közönség ettől még klasszikusként ünnepelte és nem is volt csoda, ha mind az alkotók, mint a Warner Bros. stúdió úgy látták jónak, ha kiaknázzák a Mátrixban rejlő lehetőségeket. Így született meg négy évvel később a két folytatás, az egyben leforgatott második és harmadik rész, melyek az Újratöltve és a Forradalmak alcímeket kapták.

Óriási volt a várakozás és óriási volt a pofára esés is. Mert még a legelvakultabb rajongók sem tagadhatták a tényt, hogy ez a két film bizony közel sem tud felnőni az első részhez és akkor még finoman fogalmaztam. Számomra a legnagyobb filmes csalódások közé tartoznak, mert minden tekintetben félresikerült alkotások, ahol bizony még a látvány sem menti a végeredményt. A Mátrixokat követő produkcióik pedig erőteljesen azt sugallják, hogy a Watchowski testvéreknek bizony mázlijuk volt az első filmmel és igazából „egyslágeres előadók”. Megannyi bukás és felemásan megítélt film után, a testvérpár egyik tagja úgy döntött, hogy közel húsz év után van még kraft a történetben. Megszületett hát a negyedik rész, a Feltámadások, lássuk, volt-e értelme.

Szereplők
Thomas Anderson/Neo – Keanu Reeves, az álomgyár talán legszerethetőbb, legemberibb arca, aki a Mátrixszal aratta pályafutása legnagyobb sikerét, ennek köszönhetően lett belőle megasztár. Közel húsz év után tért vissza ikonikus szerepéhez, hogy újra eljátssza a virtuális világ messiását és bár jócskán túl van az ötvenen, még mindig jól áll neki a megváltó szerep. Közel két évtized után is könnyedén zökken vissza a szerepbe, ami nem igényel tőle sokat (hősünk nem is a lélegzetelállító alakításairól híres), de Reeves egy jelenség és most is hátán viszi a produkciót.

Tiffany/Trinity – Carrie-Anne Moss, a tehetséges kanadai színésznő épp a Mátrixszal robbant be, amit aztán több ismert film követett, de valahogy sosem tudott megragadni a fősodorban. Az elmúlt évek során nem is nagyon halhattunk róla, így ez neki afféle nagy visszatérés. Moss többször bizonyította, hogy jó színésznő, bár a Mátrix-filmekben pont nem kellett semmi maradandót alkotnia, sőt, igazából eléggé jellegtelen alakítást nyújtott a trilógia során. A Feltámadások viszont mintha több teret adna neki, mert valahogy jobban él a játéka, sokkal inkább elhiszem a „kémiát” közte és Reeves között.

Morpheus – Yahya Abdul-Mateen II, az utóbbi években erőteljesen felkapott fekete színész kapta azt a hálás/hálátlan feladatot, hogy a nagyszerű Laurence Fishburne nyomdokaiba lépjen. Egy rendkívül idióta kreatív döntésnek köszönhetően ugyanis a széria népszerű karaktere új formában tér vissza, ebben viszont nincs sok köszönet. Ennek egyik oka maga a színész, aki a közelében sincs Fishburne karizmájának és jelenlétének. Ami marad, az nem több, mint nettó ripacskodás, óriási hiba volt ez a döntés, mert a karakter sokkal inkább paródiaként hat, mint bármi másként.

Bugs – Jessica Henwick, a félig kínai, félig angol származású csodaszép színésznő játssza a film egyetlen olyan új karakterét, aki igazából működik is. Bugs az emberi ellenállás tagja, meglehetősen lázadó természetű, de nem irritáló, vagy fontoskodó és lényegében a két visszatérő hős mellett a legszerethetőbb karakter, főként Henwicknek köszönhetően, akiből árad valamiféle veleszületett cukiság. Mondjuk sokat segít rajta, hogy egyedül neki írtak két mondatnyi háttértörténetet, úgyhogy kihívója ezen a téren nem is nagyon volt.

Smith – Jonathan Groff, a főként musicalekben szerepet vállaló színész talán még a Morpheust alakító kollégájánál is hálátlanabb feladatot kapott. Az ő tiszte volt ugyanis, hogy életet leheljen az eredeti trilógia főgonoszának, Smith ügynöknek a karakterébe. A szerepet anno a kiváló Hugo Weaving alakította, aki főleg az első részben volt nagyon emlékezetes, a folytatásokban már nem igazán működött a figura, de ez nem rajta múlt. Most Smith is kapott egy „upgrade”-elt verziót, de ebben sincs köszönet, mert Groff mérhetetlenül gyenge és ripacskodó alakítást nyújt egy teljesen értelmetlenül megírt szerepben. Smith karaktere sehogy nem működik, ráadásul ad hoc jelleggel bukkan fel a cselekmény során.

The Analyst – Neal Patrick Harris, az Így Jártam Anyátokkal című nagysikerű sitcom egyik főszerepével lett igazán ismert és hát valljuk be, más nem is nagyon áll jól neki, mint az idétlen viccelődés egy karikatúra szerepben. Ezúttal az Elemző névre hallgató karaktert játssza, aki a régi filmekből ismert Építész egy új verziója. Csak hát, amíg az amúgy tök ismeretlen Helmut Bakaitis egyetlen jelenetében is képes volt ellopni a showt a jelenlétével, addig Harrisnek köszönhetően az Elemző még Smith-szen és Morpheuson is túltesz a harsány erőlködésben. Harmadszor kell elsütnöm a ripacs jelzőt, de nem tehetek mást, borzalmas nézni ezt színészkedésnek nevezett vergődést.

Niobe – Jada Pinkett Smith, a trilógia két folytatása után ismét a fedélzeten. Hősnőnk főleg arról vált ismertté, hogy ő Will Smith felesége és kevésbé arról, hogy micsoda átütő alakításokat nyújtott volna pályafutása során. Ezúttal különleges feladatot kapott, hiszen karakterének 60 évvel öregebb verzióját kellett megformálnia tonnányi smink alatt és igazából nem is csinálja rosszul, csak kár, hogy a forgatókönyv teljesen „kiherélte” a karakterét. Ennek köszönhetően az egykori bátor harcos Niobé most egy picsogó vénasszony, akinek már a szövegelésétől is hülyét kap az ember. Pinkett Smith így hiába próbálkozik, a szkript szabotálja az erőfeszítéseit.

Látvány
1999-ben A Mátrix nem csak történetével, de a látványvilágával is lenyűgözte a nézőket, tette mindezt 63 millió dolláros költségvetéssel. A film úgy volt képes vizuálisan emlékezetessé válni, hogy megtartotta az arányokat és nem akart bombasztikus lenni minden pillanatban, ráadásul az úgynevezett „bullet time” effektnek köszönhetően még valami újszerű is került az összképbe. A két folytatás már fejenként 150 millió dolláros büdzsével forgott, ám hiába toltak bele szekérderéknyi pénzt, hiába volt a rengeteg csilli-villi (amúgy nagyon rosszul öregedő) effektus, a filmek képtelenek voltak ugyanazt a hatást elérni. Hiába, a kevesebb néha több.

Ehhez jön, hogy a Mátrixnak mindig volt egy sajátos dizájnja, így például a jelmezek, noha ezek egyben a film gyengeségei közé is tartoztak, hiszen valahol baromi nevetséges, hogy amint belép valaki a virtuális világba, akkor azonnal egy Versace meg Gucci divatbemutató kifutóján érzi magát. Az első film ezt is nagyjából mértéktartóan tudta kezelni, a két folytatás viszont már olyan volt, mint valami nagyon meleg divattervező lázálma. Aztán ott vannak a híres verekedős jelenetek, amiket Yuen Woo Ping koreografált meg és szinte egyet jelentenek a Mátrix-filmekkel. Ezeket azért tisztességesen végigvitte a trilógia és bár ízlések és pofonok, az mindenképpen elmondható, hogy a Mátrix trilógia sajátos képi világgal bírt.

Az új filmre sikerült eltapsolni úgy 190-200 millió dollárt, a végeredményen viszont ez baromira nem látszik. Mikor a lepusztult jövőben járunk, akkor persze a látványvilág továbbra is hatásos, ám valahogy az akciójelenetek sehogy sem működnek. Még a filmet indító lövölde a leginkább Mátrixos, abban is van a legtöbb kreativitás, de aztán az egész teljesen átmegy ezerszer látott sablonverekedésekbe és sablonlövöldözésekbe. Nincs egy emlékezetes beállítás, se egy emlékezetes koreográfia. Az effektusok és felemásan sikerültek, mert van, ahol minőségi munkát végeztek, máshol viszont annyira mű az egész, hogy szinte leugrik a vászonról.

Az operatőri munka sem kiemelkedő, hiába van a fedélzeten egy John Toll (a korábbi filmek operatőre, Bill Pope ezúttal távol maradt), illetve hiányzik a Mátrix ikonikus zöld szűrős képi világa is, helyette kapunk egy csiricsáré színekben úszó giccshalmazt. Az akciójelenetek vágása is borzalmas. Míg a régi filmekben több totál volt és szépen kitartott jelenetek, addig itt rengeteg a közeli és a kapkodás, aminek köszönhetően szinte élvezhetetlenek a verekedések. Bár van egy sanda gyanúm, hogy ez amiatt is van, hogy egyszerűen képtelenek voltak épkézláb bunyókat koreografálni és így könnyebb volt elkenni az egészet.

Zene
A zenéről megint csak nem tudok jókat mondani. Az eredeti filmek zeneszerzője Don Davis nem alkotott valami maradandót, de tény, hogy volt néhány emlékezetes dallam, illetve a hangulatot is sikerült elkapnia. Ő sem tért vissza,a helyét pedig ausztrál Johnny Klimek, illetve a főként rendezőként tevékenykedő német Tom Tykwer vették át. A végeredmény meg olyan is lett. A film közben sokszor fel sem tűnt, hogy van zene annyira jellegtelen. Talán egy-két olyan pillanat volt, mikor a score képes volt hozzáadni a képekhez (ilyen az Io városába érkezés, vagy a vége akció a tetőn, no meg a főtéma ismétlése, de az Davis érdeme).

Kapunk két betétdalt is, az egyik a „White Rabbit” a Jefferson Airplane-től, ami baromi jó húzás volt, hiszen önmagában is zseniális, ráadásul a film hangulatához is képes hozzáadni. A másik a komcsi rockbanda, a Rage Against The Machine „Wake Up” című dalának feldolgozása a Brass Against előadásában (az eredeti ugye az első film vége főcíme alatt szólt), de egyrészt béna, másrészt baromira csak azért van, hogy tovább erősítse a film totál túltolt retro-faktorát. A zene tehát látványnál is semmitmondóbb, illetve jellegtelenebb, márpedig amíg a jó zene rengeteget tud hozzátenni a végeredményhez, úgy a rossz nagyon sokat tud elvenni.

Történet
A Mátrix annak idején a sztorijával is hódított, köszönhetően annak, hogy ügyesen építette fel azt. Szépen lassan építkezett, hagyott időt a nézőnek arra, hogy mindent be tudjon fogadni, alapvetően igyekezett értelmesen elmagyarázni, hogy mi miért van, és mi hogyan működik. Aztán ott van még az álfilozófiai bölcselkedés, amiért sokan rajongtak, és amit az első rész még nagyon is kordában tudott tartani. Persze sok eredetiséget nem tartalmazott, mert aki látta a Terminátor-filmeket, vagy olvasott William Gibsont, Philip K. Dick-et, vagy Daniel F. Galouye-t, annak sok újat nem mondott.

A képi világ meg visszaköszönt John Woo hongkongi akciófilmjeiből, de az egy évvel korábbi Dark City, illetve a Penge című vámpíros képregényfilm is erőteljesen hatottak rá. A két folytatásról ordított, hogy eredetileg nem terveztek folytatást és utólag erőszakoltak hozzá mindenféle erőltetett marhaságot, hogy kijöjjön ebből az egészből egy trilógia. Az Újratöltve és a Forradalmak sokszor baromi logikátlanok voltak, rengeteg önellentmondással bírtak és annyi okosnak szánt, de valójában iszonyúan buta szöveggel volt megtűzdelve, hogy nem is nagyon szeretném ragozni. A végeredmény messze elmaradt az első résztől, így elkerülhetetlen volt, hogy csalódást okozzanak.

Ezek után nagy kérdés volt, hogy mit lehet még elmesélni egy olyan történetből, aminek már a 18 évvel ezelőtti lezárása is baromi béna, kínos és erőltetett volt. A válasz pedig kitalálható: semmi értelmeset nem sikerült összehozni. De gyorsan összefoglalva, miről is szólt A Mátrix? A Keanu Reeves alakította Thomas Anderson egy fiatal programozó, aki úgy érzi, valami baj van a világgal, ezért Neo néven hackerkedik és egy Morpheus nevű rejtélyes figura után kutat, aki választ adhat a kérdéseire. Miután rábukkan, az felajánlja neki a választást: kék kapszula vagy piros. Előbbi esetén marad az álomvilágban, utóbbi viszont felfedi előtte az igazságot.

Hősünk természetesen az igazságot választja: valójában nem 1999-et írunk, hanem 2199-et. Az ember létrehozta a mesterséges intelligenciát, ami aztán gondolkodó gépek egész sorát alkotta meg. Ember és gép elkerülhetetlenül háborúba került egymással, aminek során az emberiség felperzselte az eget, hogy a napenergiával működő gépek energiaforrás nélkül maradjanak, ám a gépek győztek, az ember pedig rabigába került. Létrehozták a Mátrix nevű szimulált valóságot, amelyben az ember elméje hazug tudatlanságban van tartva, míg a teste egy gubóban fekszik, amelyből a gépek az energiát nyerik ki önmaguk számára, így lényegében elemekké váltunk.

Ez ellen lázad fel maroknyi ember, akinek sikerült öntudatra ébrednie, és akik egy régi prófécia nyomán várják a Kiválasztottat, aki majd eljön és legyőzi a gépeket. Remek kis sztori, amit sikerült jól és szórakoztatóan kivitelezni. A folytatásai viszont ezt az egészet erőltetetten túlcsavarják és túlmagyarázzák mindenféle álfilozófiai ezoterikus rizsával, ahol annyi lyukat találunk a cselekmény logikáján, ahány kráter van a Holdon. A végén a hős és Trinity feláldozzák magukat és eljön a béke ember és gép között, így lényegében, ha iszonyú bénán is, de a sztori le lett zárva.

Most, közel két évtizeddel később valamiért úgy érezte a Warner és Larry Watchowski, hogy lehet ezt még folytatni, ráadásul a két eredeti főhőssel, akik ugyebár kilehelték digitális lelküket. De akkor gyorsan összefoglalva ez a „zseniális” történet: Neo ismét a virtuális valóságban van, ahol Thomas Anderson néven jól menő játékfejlesztő egy Deus Machina nevű cégnél és ő alkotta meg minden idők legsikeresebb játéktrilógiáját, a Mátrix-trilógiát. Aztán egy nap jön egy lány, Bugs, aki egy új Morpheus-szal karöltve ismét felébreszti Neo-t, hogy közöljék vele: hatvan éve raboskodik a Mátrixban, ugyanis a gépek feltámasztották őt és Trinity-t.

Tették mindezt azért, mert a gépek energiaválsággal küzdenek és lényegében háború robbant ki köztük, egy gépi intelligencia, az Elemző pedig alkotott egy új Mátrixot, amiben Neo és Trinity a kulcs, mert az ő kettősük képes olyan világot alkotni, amiben az emberek energiaszintje a legjobban optimalizálható. És igen, tényleg ez az alapsztori. Aminek bizonyos elemei még kreatívak és szórakoztatóak is, mint például a gépek közti „polgárháború”, ám az egész film annyi otromba meta-poénnal van megtömve, hogy az egész teljesen kifordul önmagából és teljesen komolyan vehetetlenné válik.

Minden elegancia nélkül tolják a néző arcába, hogy itt bizony az anyacég, a Warner akart egy új játékot (filmet) a franchise-hoz és megcsinálják akár az eredeti alkotóval, akár nélküle. Ezen kívül is van több utalás a folytatásokra, franchise-okra, de még ennél is kínosabb, hogy akár felködlő emlékképeként, akár a videojáték-trilógiára való utalásként, de temérdek jelenettel tűzdelik meg az alkotók a filmet. Ennek pedig nincs más célja, mint a szemérmetlen nosztalgia. Erre erősít rá, hogy több jelenet is „remake”-eli az első rész híresebb pillanatait (mint pl. Neo és Morpheus küzdelme a dódzsóban).

Ugyanígy van az öntudatra ébredt embereknek egy városa, csak most nem Zion, hanem Io, a különbség annyi, hogy sokkal nagyobb és csilli-villibb. Ami plusz, hogy itt vannak gépek, akik az emberekkel közösen élnek és dolgoznak, ami megint jó húzás, csak ilyet is láttunk már korábban. A cél pedig nem több mint Trinity felébresztése, mert hát nagyon hiányzik Neo-nak. Igen, ennyi. Nem az emberiségért harcolnak, nem valami magasabb célért, itt annyi az egész, hogy ők nagyon szerelmesek, ezért Keanu meg akarja menteni Carrie-Anne-t. De tényleg.

Természetesen megint kapunk egy rakás műokoskodó blablát, mert az nem maradhat el, ahogy muszáj volt új alakban visszarángatni a már említett Morpheust és Smith-t is. Előbbi most egy program, aki először ügynök, aztán a piros pirulával ő is öntudatra ébred, hogy segítse az embereket. Hogy miért, miként, minek, azt ne kérdezze senki, mert totál értelmetlen. Neo ősellensége Smith is itt van, de az ő helyzete még zavarosabb. Eredetileg egy ügynökprogram volt, akit aztán Neo legyőzött és elpusztított. A két folytatásra a népszerűsége okán visszarángatták és már ott is teljesen logikátlan és magyarázat nélküli volt a jelenléte.

Most Neo „főnökének” szerepében láthatjuk a játékfejlesztő cégnél és ő sincs tudatában önmagának, csak mikor tanúja lesz egy támadásnak, akkor ébred fel a tudata. Akkora baromság, hogy az embernek már kedve sincsen a miérteket keresni. És akkor itt van még az Elemző, aki egy új Építész és a Mátrixban ő Neo terapeutája, hogy folyamatosan felügyelni tudja a hőst, nehogy az visszanyerje az emlékeit és fel találjon ébredni. A visszatérő Niobe nagymama kiadása meg egy idióta lett, aki annyira irritálóan viselkedik, hogy az ember legszívesebben belerúgná egy szakadékba. Meg itt van nekünk Sati is, a harmadik részben kb. két percig szereplő indiai kislányprogram, aki most felnőtt indiai program. Mert hát a programok öregszenek. Istenem, nem hiszem el, hogy ezt leírom…

Akárhogy is csűröm-csavarom, ez egy totálisan érdektelen, téttelen, zagyva baromság, amiben van ugyan néhány kreatív ötlet, de mindegyikre jut úgy négy-öt ordító baromság. Az egész sztori nem áll össze sem hangulatilag sem strukturálisan, így a Feltámadások egy folyamatosan széteső film, ahol nincs semmi, ami egyben tudná tartani a cselekményt. Ehhez jön még a rengeteg meta-poén, amitől lényegében önparódiába fullad az egész és kirántja a nézőt a filmből, valamint a temérdek utalgatás a korábbi filmekre, hogy a nosztalgiát felhasználva próbálják a nézőket becsalogatni a mozikba. Larry Watchowski és két írótársa, David Mitchell és Aleksandar Hamon minden tekintetben kudarcot vallottak.

Rendezés
A Watchwoski testvérek, Andy és Larry 1995-ben mutatkoztak be a filmvilágban, mint a Bérgyilkosok című Stallone akciófilm forgatókönyvírói. Bár a film elég gyengén muzsikált, mégis potenciált láttak, így egy évre rá megrendezhették saját szkriptjükből a Fülledtség című thrillert, amit aztán a kritika az egekig magasztalt. Utólag visszatekintve nincs a filmben semmi emlékezetes azon kívül, hogy két leszbikus nő a főszereplője, így alighanem ez lehet a valódi oka annak, hogy ez a film ekkora becsben van tartva. Ezt követte a ’99-es Mátrix, amivel a testvérpár azonnal a csúcsra repítette magát.

A filmet körülvevő ömlengés következtében alighanem ők maguk is elhitték magukról, hogy mekkora géniuszok, így a 2003-ban érkező két, egyszerre leforgatott folytatás elkerülhetetlenül múlta alul az első filmet, noha a második még anyagilag és kritikailag is jó eredményt ért el, a harmadikat viszont már semmi nem mentette. Ezek után nagy kérdés volt, hogy merre visz tovább az útjuk. Volt még egy animációs antológiafilmjük a Mátrixhoz, valamint a szintén kissé túlértékelt V mint Vérbosszú című képregényadaptáció írói és produceri munkálatait látták el, de új rendezésre csak 2008-ban került sor.

A Speed Racer című anime/manga adaptációja olyan volt, mint egy kétórás nagyon durva drogos trip, amitől szó szerint széthullik az ember agya, így a kritikai- és anyagi bukás előrelátható volt. Négy év csönd után a Felhőatlasz című nagy ívű eposszal tértek vissza, ám hiába a megannyi sztár és a megint csak nagyon intellektuálisnak szánt sztori, a háromórás film nem tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket, így a közepes kritikák ellenére újabb anyagi bukást könyvelhetett el a testvérpár. Eddigi utolsó mozis dobásuk a 2015-ös Jupiter Felemelkedése című, minden tekintetben borzalmas és ízlésficamos sci-fi volt, amit jobb lenne törölni az emberiség kollektív tudatából.

Ezután a tévében próbálkoztak a Sense8 című sci-fi sorozattal, de hiába a jó kritikák, két évad után itt is lehúzhatták a rolót. Lényegében kijelenthető, hogy ennyi bukás után nem sok sansza maradt a Watchowski testvéreknek Hollywoodban, így az áthallásos vergődés, hogy csak a stúdió nyomására készült el az új Mátrix kicsit visszatetsző, mert lényegében ez lehetett az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhattak. Ennek ellenére csak a duó egyik tagja, Larry tért vissza a projekthez, Andy inkább távol maradt.

Igen, Larry idő közben Lana lett, Andy meg Lilly, mert valamikor a 2000-es évek közepén kitalálták, hogy ők transzszexuálisok, így ma már nőként hivatkoznak önmagukra. Én viszont nem vagyok hajlandó így hívni őket, egész egyszerűen azért, mert rohadtul nem fogadom el ezt a teljesen elmebeteg lmbtq őrületet, ami manapság tombol, így aki férfinak született, annak a biológiai neme továbbra is férfi, így Larry az Larry. Szóval Larry tért vissza egyedül a projekthez, mert látott fantáziát a sztoriban, de bár ne tette volna.

Hiába ugyanis az első rész legendája és hatalmas sikere, a Watchowski testvérek sosem voltak sem jó írók sem jó rendezők. Filmjeikre jellemző, hogy túlkomplikálják csak, hogy okosabbnak tűnjenek, mint amilyenek, közben a karaktereik sokszor mélység nélküli vázlatok, a képi világukra meg erősen rányomja a bélyegét a nemi identitásválságuk, mert szinte minden filmjük olyan, mint egy homoszexuális divatbemutató. Ha az ember végigtekint az életművükön, akkor arra fog rádöbbenni, hogy bizony ők tényleg egyfilmes alkotók. A Mátrixszal dobtak anno egy hatalmasat és ott be is kellett volna fejezniük az egészet.

Nem nagyon akarom ragozni a dolgokat, de a zavaros forgatókönyvet nem is tudja a rendező megfelelően elmesélni. A sztori végig hullámzik, nincs megfelelő ritmusa a cselekménynek, emiatt pedig a film sokszor fullad unalomba. Menthetnék még a pofás akciójelenetek a dolgokat, de azokból nem sok van és hiányzik belőlük mind a frissesség, mind az erő. Lehet Yuen Woo Pong hiányára fogni, de azért más is tudott volna emlékezetes verekedéseket koreografálni a szereplőknek, de a végeredmény annyira vérszegény, hogy semmit nem lehet utólag felidézni belőlük.

A színészeket is borzalmasan vezeti, mert Yahya Abdul-Mateen Ii (Istenem, ez a név…), Neil Patrick Harris és Jonathan Groff is szétripacskodják az egészet, borzalmas az egész. Ez egyrészt a hibás rendezői instrukciók eredménye, na meg nem ártana tehetség alapján válogatni a színészeket és nem a szexuális orientációjuk okán beválogatni őket (mind Harris, mind Groff nyíltan homokos). A képi világra most is borzalmas giccs a legfinomabb jelző, a szereplők meg még a korábbiaknál is nevetségesebben néznek ki, mikor a Mátrixban vannak (még a kék hajú Bugs a legvisszafogottabb). Akárhogy is nézem ez a film minden kreatív szempontból totális kudarc.

Összegzés
A Mátrix annak idején jött, látott és győzött, a mítoszának pedig az tette volna a legjobbat, ha soha többé nem bolygatták volna meg. A két folytatás már igen sokat rontott a renomén, de ez az új film lényegében tényleg az utolsó szög a koporsóba. Sokszor hallottuk már a kifejezést, hogy „felesleges folytatás”, nos, a Mátrix: Feltámadások ennek az abszolút kifejeződése. Semmit nem tesz hozzá a Mátrix világához, nem sikerül mélyíteni azt, csak felidéz és megismétel rengeteg dolgot és teszi mindezt sokkal rosszabbul. A film kritikai- és anyagi bukása pedig talán végre ráébreszti mind a Watchowski testvérpárt, mind a Warnert, hogy a Mátrixot talán ideje lenne végre hagyni békében nyugodni. Remélem azért, hogy legalább Keanu Reeves hülyére kereste magát, mert rajta nem múlt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.