Mozgókép Blog

Moonfall (Moonfall)

Bevezetés
Az ember valamiért mindig is vonzódott a pusztításhoz, már, ugye ami a mozivásznakat illeti. A közönséget újra és újra lenyűgözi az, ahogyan felborul egy hatalmas óceánjáró, összedől egy óriási épület, vagy hatalmas aszteroida készül becsapódni. A pusztulással járó látványorgia szinte minden esetben recept a tuti sikerre, így nem is csoda, hogy egy saját külön műfajt kaptak az ilyen jellegű alkotások. Így született meg a katasztrófafilm zsánere, az álomgyár pedig az elmúlt évtizedek során számtalan romboldával örvendeztette meg a nagyérdeműt.

A műfaj aranykora alighanem a ’70-es évekre tehető, amikor olyan műfaji klasszikusok születtek, mint az Airport (1970), a Poszeidon Katasztrófa (1972), a Pokoli Torony (1974). vagy éppen a Kína Szindróma (1979). Ezen filmek is mutatják, hogy a ránk lesújtó pusztítás számtalan formában bekövetkezhet: lehet természeti csapás, de akár ember által generált végzetes hiba is. A ’80-as évekre aztán kifulladt a műfaj, ám az ezredforduló közeledtével ismét felfedezte magának Hollywood a katasztrófafilmet, így a ’90-es évek második fele lényegében egy új aranykort hozott el a zszáner számára.

Ránk szabadítottak gyilkos betegséget (Vírus, 1995), kitörő vulkánokat (Dante Pokla, Tűzhányó, mindkettő 1997), bolygópusztító aszteroidákat (Deep Impact, Armageddon, mindkettő 1998), hatalmasra nőtt mutáns hüllőt (Godzilla, 1998) és a bolygót leigázni kívánó földönkívülieket is (A Függetlenség Napja, 1996). Olyan rendezők dolgoztak ezeken a filmeken, mint pl. a Vírust rendező Wolfgang Petersen (aki később a Poszeidont is remake-elte), vagy az elképesztő megalomániájáról ismert Michael Bay, aki az egyik legsikeresebb filmet, az Armageddont vezényelte le.

Azonban a műfaj koronázatlan királya minden kétséget kizáróan a német Roland Emmerich, aki hollywoodi pályafutása során számtalan formában hozta már el a világvégét. Megtette földönkívüliekkel, megtette Godzillával, majd elhozta az új jégkorszakot (Holnapután, 2004), újrarendezte a bolygó teljes arculatát (2012, 2009), majd húsz év után másodszor is elhozta az idegenek invázióját (A Függetlenség Napja: Feltámadás, 2016). Ezen filmek persze mind óriási anyagi sikert arattak, de kritikailag már igencsak megosztották mind a közönséget, mind a hivatásos ítészeket.

Emmerichet ez kevéssé hatotta meg és minden alkalommal óriási lelkesedéssel próbált kiirtani minket. Egy remek II. világháborús kitérő után idén visszatért ahhoz a műfajhoz, mely egykor feltette őt az álomgyár csúcsára, a téteket pedig minden eddiginél magasabbra rakta. A Moonfall című filmjében magát a Holdat készült összeütköztetni a Földdel, ami kétségtelenül a megalománia új csúcsa és mondanom sem kell, hogy én, aki mindig vigyorogva bámultam a német mester pusztításorgiáit (lásd a korábbi toplistámat), már nagyon vártam, hogy végre láthassam a ezt a teljesen lehetetlen helyzetet bemutató filmet. Következzék hát a Moonfall!

Szereplők
Brian Harper – Patrick Wilson, a sokoldalú színész alakítja a film főhősét. Brian Harper kiváló űrhajós, ám mikor szembesül egy rejtélyes erővel, ami elpusztította az űrsiklóját, a NASA feketelistára teszi. Természetesen, ahogy az lenni szokott, kiderül, hogy neki volt igaza és a világ megmentése is rá vár. Ahogy említettem, Wilson remek színész, így ez a szerep sem kihívás neki, kisujjból megoldja az aggódó apa és a Föld megmentéséért küzdő szimpatikus hős figuráját, kellő karizmával alakítva azt.

Jocinda Fowler – Halle Berry, az Oscar-díjas színésznő nem igényel különösebb bemutatást, tehetségét és alakításait alighanem mindenki ismeri. Az általa megformált Fowler Harper társa volt a végzetes repülés során, ám mivel ő befogta a száját, így kirúgás helyett sikeres karrier várt rá. Mikor aztán beüt a gebasz, neki is önvizsgálatot kell tartania és segítségül kell hívnia azt az embert, akit sok évvel korábban cserbenhagyott. Berry karaktere sem rejt magában különösebb kihívást, a színésznő igazából takaréklángon ég, de amit kell, azt tisztességgel hozza. Ahogy Wilson, úgy az ő karaktere is szimpatikus főhős.

KC Houseman – John Bradley, a Trónok Harca Samwell Tarly-ja játssza a film harmadik nagyon fontos karakterét. Az általa megformált Houseman egy megrögzött összeesküvés elmélet-hívő, akinek meggyőződése, hogy a Hold valójában egy megastruktúra, ami nem természetes képződmény, hanem mesterséges építmény. Bradley feladata, hogy humort csempésszen a filmbe és ez hol sikerül neki, hol nem, de alapvetőn jól hozza a figurát. Érdekesség, hogy eredetileg Josh Gad kapta a szerepet, de végül (hála Istennek) nem ért rá.

Tom Lopez – Michael Pena, a mexikói származású színész számtalan film megbízható mellékszereplőjeként lehet ismerős a közönség számára és ezúttal is kiválóan megoldja rutinfeladatát. Pena alakítja Harper ex-feleségének új pasiját, aki eleinte totál seggfejnek tűnik, de idővel kiderül, hogy jó ember, aki a családjáért bármire képes. A szerepet amúgy eredetileg Stanley Tucci játszotta volna, de nála meg a Covid szólt közbe.

Sonny Harper – Charlie Plummer, a fiatal és tehetséges színész kapta Harper tinédzser fiának szerepét, aki fasírtban van a faterral, olyan igazi meg nem értett lázadó, aki dühös mindenre és mindenkire. Persze a cselekmény során aztán ő is megmutatja, hogy helyén van a szíve és az esze. Plummer hellyel-közzel hitelesen hozza a karaktert, noha elsősorban nem az ő hibája, hogy néhány esetben nem működik a szerep, de erről majd később.

Michelle – Kelly Yu, a csodaszép kínai származású színésznő alakítja Flower kisfiának bébiszitterét, aki bár nem egy jelentős szereplő a filmben, de ő is a szerethető karakterek táborát erősíti. Yu-nak ez az első angol nyelvű filmje és erős a gyanúm, hogy azért került a stábba, mert a filmet gyártó produkciós cégek egyike egy kínai vállalat, így a kínai tőkének és piacnak is meg kell felelni, de ez Hollywoodban manapság már mindennapos. A karakter tehát sok vizet nem zavar de szép és cuki, ennyi meg neki bőven elég.

Holdenfield – Donald Sutherland, a legendás veterán színész is tiszteletét teszi egy jelenetben, ahol Halle Berrynek tár fel néhány titkot a Holdról, illetve az azt felfedező Apollo-programról. Csupán egyetlen, pár perces jelenet, de Sutherland még ezt a semmi kis szerepet is átéléssel hozza, bizonyítva, hogy egy igazi nagy színész minden szerephez alázattal viszonyul. Ettől függetlenül is örömteli látni ezt a legendát, hogy még 90-hez közeledve is aktív.

Látvány
Roland Emmerich filmjeinek védjegye a fantasztikus látvány és ez bizony most sincs másként. A film költségvetése mindennel együtt 145 millió dollárra rúgott, ami messze elmarad az olyan szuperprodukcióktól, mint amiket Disney gyárt Marvel, vagy Star Wars logó alatt. Ezen filmek gyártási költsége eléri a 200-250 millió dollárt is és ezek tükrében még inkább elképesztő, hogy Emmerich mit varázsolt a nagyvászonra. A film teljes képi világa nagyon jól néz ki, de mikor az utolsó harmadhoz érünk, hát, az valami egészen döbbenetesen néz ki. És nem csak a pusztítás, hanem mindaz, ami a Hold belsejében is játszódik. Kiemelném nem csak az effektes srácokat, hanem a látványtervért felelős csapatot is, mert maximálisan teljesítették a feladatukat. Azt hiszem, hogy felesleges tovább ajnároznom a látványt, a film önmagáért beszél.

Zene
Sajnos a zenéről már nem tudok ilyen jókat mondani. Emmerich korai filmjeinél David Arnold csodálatos tételeket komponált, akárcsak John Williams A Hazafi esetében. 2004 óta Harald Kloser az állandó zeneszerzője (valamint 2008 óta vele közösen Thomas Wander) és ez a felállás is összehozott pár klassz score-t. Ilyen volt a Holnapután, az I.E. 10.000, vagy akár az Anonymus zenéje is. A 2012-nél már nem tudnák feleleveníteni semmi emlékezeteset és óriási szívfájdalmam, hogy A Függetlenség Napja folytatásánál sem. Míg az első rész zenéje hihetetlenül hangulatos volt, addig a második részé még szimpla háttéraláfestésként is alig állja meg a helyét. Most vártam volna valami igazán nagy dobást, de sajnos azt kell mondanom, hogy a végeredmény megint nagyon vérszegény lett.

Meglepő módon a film alatt működik kevésbé a score, ám önállóan hallgatva sokkal jobban átjön. Így sem világmegváltó, de akad azért pár emlékezetesebb tétel. Ilyen a baljós hangulatú Megastructures, az akciódús Launch, a gépies zörejeivel idegennek ható Inside the Moon, a titkokat feltáró The Code of Life, a hősies Join the Fight, de a legjobb a rendkívül erőteljes Oxygen, valamint a csúcspont, a KC Saves the World (itt visszaköszön egy pillanatra Kloser néhány dallama az Alien vs. Predatorból). A filmet záró End Theme is jó (itt a Holnapután főtémájára hajaz kicsit a dolog. A score tehát nem rossz, csak a film közben eltörpül a gigászi látványvilág árnyékában. A főcím alatt amúgy kaptunk még egy vérgagyi popdalt is (One More Time), amit inkább fedjen jótékony homály.

Történet
Roland Emmerich filmjeit gyakorta éri az a kritika, hogy buta, vagy szimplán csak nagyon egyszerű történettel bírnak. Nos, ezek a kritikák hol jogosak, hol nem. Egy Csillagkapu esetében nehezen fogadom el ezt, de sem A Hazafit, sem az Anonymust, sem pedig a Midwayt nem tartom buta történettel rendelkező alkotásnak, ahogy A Függetlenség Napja esetében is inkább gyermeteg és itt-ott suta sztorielemekről beszélhetünk, de összességében az is abszolút korrekt módon van összerakva, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az egy inváziós sci-fi és nem szépirodalom.

Több filmje esetében pedig, ha a végeredmény suta is, alapsztori, illetve történeti elemek szintjén nagyon kreatív ötleteket találunk. A Godzilla például mennyivel értelmesebb történettel bír, mint mondjuk a 2014-es verzió annak ellenére is, hogy Emmerich filmjét kicsit agyonvágja pár béna párbeszéd és a sokszor nagyon gyerekes humor. A Feltámadásra pedig pontosan ezért is haragszom rettenetesen, mert ott sztori szinten annyi kreatív és jó ötlet volt, hogy már az felháborító, hogy milyen összecsapott filmet sikerült felhúzni rá.

Összességében tehát elmondható, hogy a legtöbb mozija történetileg inkább egyszerű, semmint buta (fura ez egyébként egy olyan korban, ahol a nézők és a kritikusok Marvel- és Halálos Iramban filmeket ajnároznak) és felvállaltan sokkal inkább az audiovizuális szórakoztatást tűzi ki céljául. Nem kivétel ez alól a Moonfall sem. A történet röviden annyi, hogy 2011-ben egy rejtélyes erő megtámad, és kis híján elpusztít egy űrsiklót, majd ezután a Holdon kezd el fúrni. A dolgot eltussolják, az igazsághoz ragaszkodó asztronautát pedig kirúgják a NASA-tól.

Tíz évvel később aztán a Hold hirtelen elkezd letérni a pályájáról és vészesen gyorsan közeledik a Föld felé, ami ugye katasztrofális hatással van a bolygóra. Eközben egy fura kocka fazon azt próbálja meg a világ tudtára adni, hogy a Hold igazából nem természetes égitest, hanem egy mesterségesen kreált megastruktúra, amit építettek. Mikor aztán az idegen erő ismét támad, a három főhősnek kell lépnie a világ megmentése érdekében. Természetesen Emmerich újrahasznosítja jól bevált elemeit, így a lecsúszott hős figuráját, aki nincs épp a legjobb viszonyban a gyerekével és az exével.

De ilyen a Michael Pena által alakított mostohaapa is, aki először seggfejnek tűnik, aztán kiderül, hogy jó arc, vagy a kicsit bogaras különc, aki előbb tud mindenről, mint mindenki más, persze senki nem hisz neki, de aztán kiderül, hogy végig neki volt igaza. Mindhárom karaktertípus pöccre megvolt a 2012-ben is, csak ott John Cusack, Tom McCarthy és Woody Harrelson képében köszöntek vissza. Több újrahasznosított dolog van tehát, de ezek lényegében műfaji tartozékok is, így én nem rovom fel a film hibájának.

Sokkal inkább azt, hogy míg a 130 perces játékidő ellenére meglepően sokat szán Emmerich a családi szálaknak (mert nem csak Patrick Wilson, de Halle Berry és John Bradley karaktereinek is van), valahogy mégsem kapnak igazi mélységet. KC és az anyja kapcsolatát elintézik egy jelenetben, míg az elvált Jo és a kisfia is megmarad egydimenziós anya-fia klisének. Kicsit érdekesebb a nő és az ex-férje viszonya, aki magas rangú katonai vezető. Wilsonnál pedig ott van a fiával való kapcsolata, ami a hős fő motivációja, de ennél sokkal jobban ki kellett volna azt bontani.

Az emberi/érzelmi szál tehát megmarad sajnos igen sablonosnak, valahogy a kötelező jelleg érződik az egészen. Ami viszont nagyon menti a sztorit, az a film utolsó harmada. A Hold ugye nem szimplán csak úgy elkezd ránk zuhanni, hanem oka van és az, amire Emmerich és két írótársa, Harald Kloser és Spencer Cohen kihozzák az egészet, az lehet, hogy totál elszállt, de igencsak kreatív és baromi szórakoztató. Ott a mozi átfordul katasztrófafilmből egy jóval sci-fisebb dologba és ez bizony nem csak, hogy jót tesz a produkció egészének, de előrevetíti egy egész franchise lehetőségét is.

Történetileg a film tehát nem váltja meg a világot, klasszikus panelek mentén halad, jól bejáratott sablonkaraktereket használva, ahol azért akad pár érdekes elem (ilyenek a világvége küszöbén másokat fosztogató bunkók karakterei), illetve nem várt fordulat (például KC figurájának a sorsa), de ami kiemeli a szimpla földrengés/cunami/meteor pusztításorgiából, az a már említett befejezés, ami az egész film létjogosultságát megadja. Anélkül csak egy sokadik katasztrófafilm lenne, de az utolsó harmad sikeresen fordít egyet az összképen.

Rendezés
Hiába ócsárolja mindenki, hiába vannak meg az újra és újra felbukkanó, sokszor igen gyerekesnek ható elemek a filmjeiben, én Roland Emmerichet egy igen tehetséges fazonnak tartom. Egyrészt technikailag mindent tud a filmkészítésről és ezt szó szerint értem, másrészt én mindig is sokra tartottam, ha egy rendezőnek van saját stílusa, vagy „hangja”, márpedig Emmerich keze munkáját bármikor fel lehet ismerni, mert neki is van, egy rá jellemző képi- illetve hangulati világa. A tehetségét viszont az mutatja meg igazán, hogy ettől képes tudatosan el is távolodni, lásd Anonymus.

Képileg nagyon erősek az alkotásai (imádom a legtöbb sci-fijének zöldes/kékes szűrőzését), elképesztően jó a Godzilla folyamatosan esőbe burkolózó New Yorkja, vagy a Holnapután hóba és fagyba zárt világa, ahogy Dennis Quaid és Dash Mihok menetelnek a végtelen vakító fehérségben. Hangulatilag pedig szintén tud nagyon erőteljes lenni, lásd Csillagkapu, ID4, de mindenképpen ki kell emelnem sokadjára is a fantasztikus Anonymust és A Hazafit. Nem akarom nagyon nyújtani, lényeg a lényeg, hogy szerintem Emmerich igen ügyes rendező, aki egyáltalán nem buta, hanem csak a tömegeknek akar filmet készíteni, legtöbbször tisztán szórakoztató célzattal.

Ehhez pedig néha ihletet merít másoktól. A Csillagkapu esetében Erich von Daniken nézetei voltak rá hatással, míg az I.E. 10.000 esetében Graham Hancock könyve, az „Istenek kézjegyei” volt az ihletforrás. A Holnapután elkészültét egy könyv motiválta, aminek a címe A közelgő szupervihar volt, az Anonymus esetében pedig egy elmélet, mely szerint Shakespeare műveit valaki más írta és nem az, akinek tulajdonítják őket. A Moonfall is ezen filmek sorát erősíti, hiszen Emmerich ezúttal is könyv által lett megihletve. Ez pedig nem más, mint Christopher Knight és Alan Butler Ki építette a Holdat? című irománya, melyben arról értekeznek, hogy a Holdat mesterségesen építették.

Persze a dolog itt véget is ér, Emmerich a többit már írótársaival maga képzelte hozzá. A lényeg viszont az, hogy a filmjeinek elborult alapötleteit olvassa valahol, aztán elképzeli őket a lehető legszórakoztatóbb formában. Mindehhez fontos az is, hogy egyáltalán nem veszi magát komolyan és egy-két poénos kiszólással ezt a nézők tudtára is adja. Oktalanság tehát Emmerichen vagy a filmjein számon kérni, hogy mennyire tudománytalan, vagy lehetetlen az, ami történik, hiszen egyetlen céllal készül: a nézők szórakoztatására. Ennek a kitételnek pedig megfelel a Moonfall? De meg ám!

Abszolút nem hibátlan, a humor sokszor megint sokkal inkább fárasztó, mint valóban vicces, illetve pár helyen a film gépiesnek tűnik (a már említett családi szál kötelezőnek ható jellege miatt), ám mikor jön a rombolás és a világ megmentése, akkor a német direktor ismét elemében van és az egész filmből csak úgy üvölt a lelkesedése. Jó a film tempója, nem ül le a cselekmény, nem fullad unalomba, de meglátásom szerint a suta párbeszédekből is jóval kevesebbet kapunk, mint mondjuk a Feltámadás, vagy a 2012 esetében. Akárhogy is nézem ez egy jól összerakott látványfilm, a szó legjobb értelmében. Nem több és nem kevesebb.

Összegzés
Mindent összegezve nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a Moonfall minden hibájával együtt egy végtelenül szórakoztató popcornmozi, egy abszolút jó értelemben vett látványfilm, ami felvállaltan nem akar többet, mint bő két órára kikapcsolni és szórakoztatni a nézőt a lélegzetelállító képi világával. Tudom, hogy Emmerichet és a filmjeit szokás ekézni, szokás butának tartani, de én bármikor felvállalom, hogy ha egy ilyen típusú film szimpatikus és szerethető karakterek segítségével akar baromi látványos akciójelenetek mentén szórakoztatni és teszi ezt irritáló és fárasztó elemek nélkül, akkor az igenis megéri a pénzét. Hogy ajánlom-e másoknak? Ha szeretted a rendező korábbi megalomán produkcióit, akkor mindenképpen, de ha kiver a víz a Holnaputántól, vagy a 2012-től, akkor ezt is került el messziről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.