Mozgókép Blog

Jurassic World: Világuralom (Jurassic World: Dominion)

Bevezetés
Mikor 1990-ben megjelent Michael Crichton Jurassic Park című regénye, alighanem még maga az író sem gondolta, hogy egy több mint 30 éven át tartó multimédia franchise-t indított útjára. Steven Spielberg 1993-as filmadaptációja kolosszális siker volt, ami azonnal hozta magával a folytatást mind írott formában, mind a nagyvásznon. Crichton 1995-ös regénye, Az Elveszett Világ és annak két évvel későbbi filmadaptációja minden igyekezete ellenére sem tudta megismételni elődje osztatlan sikerét, noha azt se feledjük, hogy lényegében lehetetlen elvárásoknak kellett megfelelniük.

Mindezek után viszont úgy tűnt, mintha a Jurassic-széria is rálépne a szimplán csak pénztermelő gépezetek ösvényére. A 2001-ben bemutatott Jurassic Park III esetében már nem volt sem Crichton-regény, sem Spielberg a rendezői székben. Noha a helyére beugró Joe Johnston korrekt kalandfilmet rakott össze, a harmadik felvonás semmilyen tekintetben sem tudott felnőni elődeihez, hiszen mellőzött minden mélységet és tartalmat, ami maradt az nem volt több mint bő másfél óra rohangászás mindenféle dinoszauruszok elől.

Az anyagi siker mindazonáltal kiáltott a folytatásért, ám annyira nem volt ihlet, hogy közel másfél évig tartott összehozni a következő felvonást. A Colin Trevorrow dirigálta Jurassic World 2015-ben döbbenetes anyagi sikert aratott és még a kritikai megítélése is jó volt. Ezt köszönhette annak, hogy az elmúlt évek hollywoodi szokása szerint úgy volt folytatás, hogy lényegében minden létező módon lemásolta kultikus elődjét. Az alkotók nyeregben érezték magukat és három évvel később jött is a folytatás, mely a Bukott Birodalom alcímet kapta.

A bevétel most is csúcsokat döntögetett, ám a minőség már nem igazán. A J.A. Bayona rendezte ötödik rész amellett, hogy megint csak minden létező módon az elődjeit majmolta, húzott egy váratlant és a film végére átment gótikus horrorba, ami sokak gyomrát megfeküdte. Mindezt tetézte, hogy a film rekordmennyiségű logikátlanságot és hülyeséget halmozott magára, így nem csoda, ha minden erénye és néhány jó ötlete ellenére, a nézők kezdték úgy érezni, hogy nehéz már itt újat, sőt, még inkább bármilyen módon is, de értelmeset mondani.

Miután Trevorrow lapátra került a Disney-nél a Star Wars folytatástrilógia kapcsán, a Universal gyorsan visszaültette őt a rendezői székbe. Direktorunk pedig mindennél nagyobb szabású és elképesztő finálét ígért, ami nem csak az újkori trilógiát, de az egész Jurassic franchise-t méltó módon fogja lezárni. Ehhez összetrombitálta nem csak az új filmek, de a régi trilógia híres szereplőit is, amivel igencsak felfokozta a rajongók várakozásait. A Covid miatt egy év csúszással, de végre mozikba került a Világuralom, lássuk hát, hogy Colin Trevorrow-nak sikerült-e teljesítenie nagyra törő terveit.

Szereplők
Owen Grady – Chris Pratt, napjaink egyik legfelkapottabb, egyben legszerethetőbb sztárja visszatért, hogy ismét megmentsen mindenkit a hatalmas állkapcsokkal és fogakkal támadó őslényektől. Owen klasszikus kalandhős karakter, így nem túl bonyolult vagy összetett, a sikere azon múlik, hogy az őt életre keltő színész bír-e kellő karizmával és jelenléttel. Nos, Pratt esetében emiatt nem kell izgulni, ezúttal is kiválóan hozza a figurát, ami most mélyült kicsit, hiszen ezúttal már tulajdonképpen apaszerepben is láthatjuk őt, ami szintén jól áll neki.

Claire Dearing – Bryce Dallas Howard, a híres rendező Ron Howard lánya is itt van újra. Az általa alakított Clarie ment át leginkább jellemfejlődésen a trilógia során, hiszen törtető üzletasszonyból eljutott a dinoszauruszok jogaiért aggódó aktivistáig, aki most egyrészt bűntudattól vezérelve fogságból menti a dínókat, másrészt Owenhez hasonlóan szülőként is meg kell állnia a helyét. Howard alapvetően nem egy világrengető színésznő, de ez a szerep nagyon jól áll neki és remekül működik a kémia közte és Pratt között. A párosuk ennek a trilógiának a szíve és a lelke.

Alan Grant – Sam Neill, a kiváló ausztrál színész két évtized után tért vissza legendás szerepéhez, és milyen jó őt újra látni! Az elmúlt évtizedek alatt Alan mit sem változott, ő továbbra is a földben keresi a múlt rejtélyeire a válaszokat. Kicsit öregebb, kicsit karakteresebb az arca, de ő továbbra is az, aki volt: egy ésszerűen és etikusan gondolkodó paleontológus, aki a kalandoktól sem riad vissza. Neill annyira zökkenőmentesen csöppent vissza a szerepbe, mintha csak tegnap tette volna, hogy utoljára eljátszotta, így igazából csak bánhatjuk, hogy már korábban nem hívták vissza.

Ellie Sattler – Laura Dern, a kiváló és immáron Oscar-díjas színésznő szintúgy két évtized után tért vissza a franchise-hoz, hiszen Sam Neill mellett anno ő is felbukkant a 2001-es harmadik felvonásban. Ellie a sorozat messze legjobb női karaktere volt mindig is. Egy intelligens, tanult tudós, aki egyben rendkívül életképes és talpraesett is. Két évtized után most nem paleobotanikusként látjuk őt viszont, hanem egy rejtélyes óriási, mindent felzabáló sáskaraj után nyomoz. Így keveredik össze ismét Alan Granttel, a párosuk pedig ezúttal is remekül működik. Neillhez hasonlóan Dern is erőlködés nélkül hozza ismét legendás szerepét.

Ian Malcolm – Jeff Goldblum, a mostanság igazi reneszánszát élő kiváló színész is tiszteletét teszi. Az általa alakított matematikus, Ian Malcolm igazából mindig is Michael Crichton kifejeződése volt a regényekben és a filmekben. Az író lényegében rajta keresztül mondta el gondolatait, tudományos, erkölcsi és etikai következtetéseit. Goldblum személyében anno Spielberg meg is találta a tökéletes színészt a szerepre, aki egyszerre volt intellektuális és roppant humoros. Ő az első két film sztárja, de egyben a franchise arca is. Ő már a 2018-as Bukott Birodalomban is feltűnt egy rövid szerepben, most azonban szerencsére nagyobb teret kap és bizony minden egyes jelenetével lopja is a show-t mindenki elől.

Maisie Lockwood – Isabella Sermon, a nagyon tehetséges fiatal színésznő is visszatért az előző film után. A Bukott Birodalomban Maisie volt a különc milliárdos, Benjamin Lockwood „unokája”, akiről aztán nem várt titkok derültek ki. A Világuralomban a lány immár Owen és Claire közösen nevelt lánya és hőseink miatta is keverednek a dolgok sűrűjébe. Sermonnak a Bukott Birodalom volt az első filmje és már ott meglepően ügyesen játszott, ordított róla, hogy nagyon tehetséges. Ezúttal Maisie már a lázadó tinédzser korában köszön vissza, így néha durcás, néha visszabeszél és roppant makacs, Sermonnak hála viszont a lány figurája így is nagyon szerethető maradt.

Kayla Watts – DeWanda Wise, az egzotikus szépségű színesbőrű színésznőt korábban semmiben nem láttam, így előzetesen nem tudtam mit várhatok tőle. Az általa alakított Kayla Watts lényegében egy volt légierős pilóta, aki jó pénzért dinoszauruszokat csempész keresztül-kasul a világon. Így csöppen bele a dolgok közepébe, hogy aztán Owennel és Claire-rel tartson, miközben azok Maisie-t próbálják megmenteni. Wise igazából ügyesen hozza a semmit, mert sok jellemvonást nem kapott a karaktere. Kemény csaj, aki feltalálja magát a bajban és nagyjából ennyi. Illetve kapcsolódik hozzá még valami, de ezt majd később kifejtem.

Ramsay Cole – Mamoudou Athie, a fiatal afroamerikai színész sem az ismertebb neveket erősíti. Őt korábban csak az Árok című horror egyik apró mellékszerepében, illetve a hangulatos, ám igen vontatott 81-es Archívum című sorozatban láttam és egyikben sem tett rám mély benyomást. Olyan full átlagos színész, aki nagyjából minden szerepében ugyanolyan és ezúttal sem győzött meg az ellenkezőjéről. Ő alakítja a milliárdos cégvezető Lewis Dodgson jobbkezét, aki titkokban Dr. Malcolmmal együtt próbál bizonyítékokat gyűjteni a Biosyn törvénytelen mesterkedései ellen. Nem egy összetett szerep, Athie pedig nem is erőlteti meg magát.

Henry Wu – B.D. Wong, a kínai származású színész szintén másodvirágzását éli, főként a Jurassic World filmeknek köszönhetően. Az első rész után a fene se gondolta volna, hogy Dr. Wu figurája az új filmek állandó szereplője lesz. A ’93-as filmben Wu még szimplán csak zseniális genetikusként jelent meg, majd a 2015-ös filmben, már arrogáns, istent játszó tudós képében állt elénk, hogy aztán a Bukott Birodalomban már Eli Mills alkalmazásában álljon. Ezúttal már Lewid Dodgson és a Biosyn alkalmazottja, ezzel együtt pedig ismételten jellembeli pálforduláson ment keresztül. Noha Wong mindig is jól hozta a karaktert, mégis Wu a legcsapongóbb figura az egész sorozatban, de erre is majd visszatérek még.

Lewis Dodgson – Campbell Scott, a legendás színész George C. Scott fia 1987 óta van a pályán és bár folyamatosan dolgozott mind a nagyvásznon, mind a kisképernyőn, igazi sztárrá sosem tudott válni. Legismertebb filmje az 1991-es, Joel Schumacher rendezte A Szerelem Erejével, amiben Julia Roberts-szel romantikázott együtt, ezt leszámítva viszont semmi emlékezeteset nem tudnék tőle felidézni. A Világuralomban ő vette át Lewis Dodgson szerepét, akit a ’93-as első filmben még Cameron Thor alakított. Dodgson már akkor is a Biosyn alkalmazottjaként kavarta a dolgokat a háttérből, hiszen ő volt az, aki Dennis Nedryt lefizette, hogy csempésszen ki embriókat a Nublar szigetről. Dodgson most jóval nagyobb szerepet kap, Scott jól is hozza a figurát, ám mégsem tud emlékezeteset nyújtani, de ez nem az ő hibája, hanem a meglehetősen alulírt karakteré.

Látvány
A Jurassic franchise mindig is egyet jelentett a lenyűgöző látványvilággal. Az 1993-as első rész nem csak kiváló kalandfilm, de technikai értelemben forradalmi mérföldkő is, az 1997-es folytatás pedig a „jó recepten sose változtass” elvét követve mindent pontosan úgy csinált, mint elődje. A Jurassic Park és Az Elveszett Világ a hagyományos, animatronikus bábuk és az úttörő digitális effektek olyan tökéletes elegye volt, hogy az egész világnak leesett az álla. Ennek köszönhetően Steven Spielberg két filmje audiovizuális mestermű és 25-30 évvel később is simán megállják a helyüket a mai blockbusterek trükkorgiái mellett. A harmadik részről sajnos ez már nem mondható el. Bár vannak kiemelkedő pillanatai, azért több helyen is kilóg a cgi-lóláb és van, hogy a Spinosaurus bábu sem azt a hatást kelti, amit az alkotók szerettek volna.

Másfél évtizeddel később nagy kérdés volt, hogy milyen megközelítést választanak majd az alkotók, Colin Trevorrow és csapata pedig a digitális effektek mellett tették le a voksukat. Pár közelinél ugyan látunk hagyományos animatronikus bábukat, de ezeket leszámítva a Jurassic World dinoszauruszait egytől-egyig a számítógép segítségével keltették életre. A végeredmény nagyon jól nézett ki, de akkor sem tudta megidézni a Spielberg-varázslatot és ez elmondható a Bukott Birodalomról is. Az új film minden eddiginél több dinoszauruszt vonultat fel, szó szerint döbbenetes a csatasorba állított állatok száma és fajtája. Ezzel együtt viszont a rendező most sokkal több hagyományos, úgynevezett praktikus effektet használt, ami üdvözítő, de valahogy itt is érződik, hogy az a rácsodálkozás, ami egykoron megvolt, már soha többé nem tér vissza.

De ez csak szőrszálhasogatás a részemről, hiszen a 185 millió dolláros költségvetés minden centje lefolyik a vászonról. Rengeteg helyszínt bejárunk, rengeteg különféle állatot látunk (a leghatásosabbak amúgy az óriási sáskák, baromi gusztustalanok és ijesztőek), ám nem csak az ILM effekt-gurujait emelném ki, hanem John Schwartzman operatőr munkáját is. Trevorrow mellett ő is visszatért az első rész után, ám szerencsére ezúttal a kép nincs túlszaturálva, nem vibrálnak a színek már-már természetellenes módon. A látványtervező csapatot is dicséret illeti, hiszen a Biosyn Genetics központja baromi látványosra sikerült és úgy alapvetően is a film egészéről elmondható, hogy nagyon jól néz ki. A látványvilág tehát igazából rendben van, ezen a téren a Világuralom nem hoz szégyent az előzményeire.

Zene
A zenét sosem győzöm eléggé hangsúlyozni, hiszen egy film hangulata, az egész végeredmény állhat, vagy bukhat rajta. Spielberg két filmjénél a legendás John Williams komponálta a score-t és mondanom sem kell, hogy a mester a nevéhez méltó zenét tett le az asztalra, mindkettő ott van élete legjobb alkotásai közt. A harmadik résznél a stafétabotot átadta Don Davisnek, aki elsőre bár meglepő választásnak tűnhetett, mégis remekbeszabott kalandfilmzenét tett le az asztalra, ami ha nem is nőtt fel Williams szerzeményeihez, egy percig sem kell szégyenkeznie mellettük. A Jurassic World kapcsán nagyon vártam, hogy kit fognak választani a filmhez és nem is kellett csalódnom. Colin Trevorrow azt a Michael Giacchinót kérte fel zeneszerzőnek, aki a mostani, számomra már sokszor nagyon modern hangzású korszakban a régi, klasszikus iskolát képviselte.

A 2015-ös film zenéje ezzel együtt elsőre még annyira nem talált be nálam, de többszöri meghallgatásra már nagyon tetszett. A Bukott Birodalom esetében pedig felülmúlta önmagát, mert meggyőződésem, hogy pályafutása talán legjobb score-ját hozta össze. Ott már nem csak tökéletes kalandfilmes hangulatot teremtett, méltán felidézve a Jurassic Park filmek stílusát, de Bayona mozijához igazodva sok helyen már-már horrorba hajló zenét komponált. Erőteljes taktusai és hátborzongató kórusai iszonyú sokat hozzáadtak a filmhez, így nem csoda, ha tűkön ülve vártam az új film zenéjét, abban bízva, hogy Giacchino ezúttal is lenyűgöz majd. A végeredmény viszont sajnos ezúttal felemás és most nem az első benyomás beszél belőlem, hanem a score sokadik végigpörgetése után is ezt érzem.

De lássuk is, hogy miről van szó. A felütés megadja az alaphangulatot sejtelmes és baljós taktusaival (Jurassi-Logos / Dinow This), ám az első igazán ütős darab, amikor Owen szabadon kószáló dinókat akar befogni (It’s Like Herding Parasaurlolophus). A következő tételek (Upsy-Maisie, The Campfire in Her Soul) gyönyörű dallamaikkal az érzelmesebb húrokat pendítik meg. Kapunk aztán horroros hangulatú darabot is (Hay of The Locusts), ami a sáskainvázió jeleneteit festi alá. Ezután Giacchino a nosztalgiára játszik rá (A Sattler State Of Affairs / Alan For Granted), hiszen felcsendülnek Williams dallamai a két régi jó ismerős találkozásánál. De a teljesség igénye nélkül kapunk még baromi jó akciótételeket is (Dance Of The Atrociraptors, Da Plane And Da Cycle). Nem szeretném nagyon elaprózni, a lényeg, hogy a Világuralom score-ja igen változatos.

De akkor mégis mi vele a baj? Igazából olyan ordító problémákat nem véltem felfedezni, de engem rettentően zavart, hogy valahogy nem éreztem benne azt a fajta hangulatot, amit a korábbi filmek zenéi kapcsán igen. Valahogy hiányzik az átütő erő. Emellett eléggé önismétlő a dolog, olyan, mintha Giacchino komponált volna 7-8 témát és ezeket újrázná, amikor épp szükség van rájuk. De még ez sem lenne akkora probléma, ha többet használná akár Williams Jurassic Park főtémáit, akár a saját maga által kreált főtémákat az újkori trilógia korábbi darabjaiból. Ezek azonban csak pillanatokra csendülnek fel és ez valahogy elveszi az élét a Világuralom zenéjének. Ami viszont igenis nagyobb baj, hogy van néhány olyan darab, ami abszolút franchise-idegen és rohadtul nem illik oda. Egyáltalán nem rossz score, sőt, de úgy érzem, hogy a két korábbi film esetében emlékezetesebb zenét kaptunk.

Történet
Michael Crichton regénye éppen azért kimagaslóan jó, mert nem csak remekül megírt techno-thriller, ahol van egy lenyűgöző alaphelyzet, valamint rengeteg kaland és jól megírt karakterek, hanem azért is, mert mindezeken túl mélységet is kap az egész. Az arrogánsan istent játszó tudomány felelőssége éppúgy fontos része a történetnek, mint az üzleti sikereket figyelmen kívül hagyó, a következményekkel mit sem törődő szemléletmódjuk. A Jurassic Park ezen felül sokat foglalkozott a káoszelmélettel és a komplex rendszerek kiszámíthatatlanságával, ahol hiába minden tudás, az egész végső soron összeomlásra van ítélve. Az Elveszett Világ című regényében pedig az író mindezt kiegészíti rengeteg filozofálgatással az evolúcióról és a fajkihalásról úgy, hogy közben a lenyűgöző kalandok is megmaradtak.

A filmadaptáció kapcsán Spielberg és a forgatókönyvíró David Koepp jó érzékkel tolták el a hangsúlyokat az akció és a kaland irányába, de tették mindezt úgy, hogy közben a regény mondanivalója is megmaradt. A folytatás már nem volt ennyire hibátlanul kivitelezve, noha ott sem tévesztették szem elől a célt. A harmadik film esetében viszont igazából már nem is próbálkoztak. Ott van egy alapsztorinak is csak jóindulattal nevezhető szituáció, ami csak ürügyet szolgáltat arra, hogy hőseink bő másfél órán keresztül menekülhessenek mindenféle dinoszaurusz elől. A negyedik film sztorija hírhedten nehéz szülés volt (erről a 2015-ös film kritikájában írtam is), de összességében ügyesen oldották meg, létrehozva egy teljesen vállalható, úgynevezett „legacy sequelt”.

Persze fel nem érhetett a crichtoni szellemiséghez, hiszen ahhoz túl sok elrugaszkodott elem volt benne, míg történetileg túlságosan szolgai módon másolta a korábbiakat, ám a hibrid dinoszaurusz, az Indominus Rex képében azért valamennyit sikerült visszacsempészni az író gondolatvilágából is. A Bukott Birodalom azonban már nem igazán próbálkozott. Míg a Jurassic World esetében értettem a koncepciót, hogy visszanyúl a ’93-as eredetihez (ráadásul ott a működő Park koncepciója nagy húzás volt), addig a folytatásnál már megmosolyogtató, hogy rengeteg elemet átemel Az Elveszett Világból és mindezt még megfejeli azzal, hogy a konkrét előzményeit is másolja, hiszen az Indoraptor minden hatásossága ellenére sem több mint az I. Rex újrahasznosított koncepciója.

Hibáival és logikai buktatóival együtt, nekem még az a sztori is működött, így a film végkifejlete után (a dinoszauruszok rászabadultak a világra) nagyon kíváncsi voltam, hogy Trevorrow-ék merre viszik tovább a történetet, illetőleg hogyan akarják azt lezárni. Nos, a kész filmet látva az első szó, ami eszembe jutott, az a parasztvakítás. Először is, a Bukott Birodalom végén azt látjuk, hogy kiszabadul a világra úgy nagyjából kéttucat dinoszaurusz, plusz még nagyjából vegyük úgy, hogy ugyanennyit eladtak feketén mindenféle alvilági alaknak. Azért már a film lezárásánál vicces volt, ahogy drámai zenére Ian Malcolm arról beszél, hogy mindez a kihalásunkhoz is vezethet, ha nem vigyázunk, meg eljött a „Jurassic World” kora. Azért ekkora globális dráma ne legyen már ebből. Ezzel együtt azért érdekes felütés lehet ez a trilógiát lezáró Világuralom számára, amely már a címében is nagyon hangzatos akart lenni.

És akkor mit kapunk? Azt, hogy négy évvel később már annyi dinoszaurusz van, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, sőt, saját feketepiacuk van, meg illegális tenyésztelepeik. Emellé kiindulási alapnak kapunk még egy óriásira nőtt mutáns sáskarajt, ami felzabál minden terményt, kivéve azt, amit a Biosyn Genetics nevű cég állított elő. Nagyon érdekes, csak kár, hogy ennek köze nincsen ahhoz, amiről egy Jurassic-filmnek szólnia kéne. Ami pedig a világra szabadított dínókat illeti, igazából a film elején, illetve a lezárásnál kerülnek egyáltalán szóba, a sztori nagy része arról szól, hogy a Biosyn elrabolja Maisie-t, így Owen és Claire elindulnak kiszabadítani, míg egy másik szálon a klasszikus film három sztárja szintén a Biosyn után nyomoz a sáskajárás miatt. Igazából teljesen kusza és zagyva az egész, ahol találomra vannak bedobálva ötletek és ezek sehogyan sem állnak össze koherens egésszé.

És akkor ott vannak még a szereplők. Owen, Claire és Maisie helye a sztoriban rendben van, hiszen ők ennek a trilógiának a hősei. Aztán ott van a klasszikus trió, Alan, Ellie és Ian, akiket öröm viszontlátni, ám ha eltekintünk a nosztalgiától, akkor bizony nyilvánvalóvá válik, hogy valódi szerepük nincs a történetben. Csakis azért vannak ott, hogy kiszolgálják a fan service-t. A Világuralom sztorija bizony ugyanúgy elmesélhető lett volna a nagy hármas teljes kihagyásával is. Aztán ismét megkapjuk Dr. Wu-t, akiről már írtam, hogy megint csak úgy ott van, de nem tudjuk, hogy mégis miért kerül elő mindig. A trilógia során állandóan kavar a háttérben, de hogy miként bukkan fel mindig más alkalmazásában, az örök rejtély marad. Az első film után visszahozzák Lewid Dodgson karakterét is, ami nagy húzás lehetne, ha kezdenének vele valamit, de amit kapunk, az egy nulldimenziós kartonpapír figura.

Ezen felül ott van még Ramsay Cole és Kayla Watts, akik azon kívül, hogy kipipálták velük a „kötelező néger” rubrikát, mást nem nagyon adnak hozzá a történethez. Pedig kaphattak volna értelmes szerepet is, csak akkor kicsit máshogy kellett volna kanyarítani a sztorit, illetve mellőzni kellett volna a régi arcokat. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy visszatér minimális szerepben az első filmből Barry, a másodikból pedig Franklin és Zia, hogy semmit se tegyenek hozzá a cselekményhez, csak feleslegesen ott legyenek. A Biosyn-vonallal se kezd semmit a film, hogy mi a célja Dodgsonnak az egésszel nem derül ki, de szerintem Trevorrow-ékat nem is izgatta. Helyette csavarnak még egy nagyot Maisie karakterén, ami akkora baromság, hogy a korábbi részekben összesen ilyen mértékű hülyeséget nem hoztak össze az írók.

És akkor a feketepiacon üzletelő Soyona Santos, meg Rainn Delacourt figuráit még nem is említettem. Tengernyi karaktert kapunk, akikkel semmit nem kezd a film, illetve totál feleslegesen szerepelteti őket. Hősein keresztül-kasul rohangálnak a világon, de azt is totálisan feleslegesen. És akkor ott van még a lezárás, ami sok mindennek nevezhető, csak lezárásnak sem. Totálisan nyitva marad minden úgy, hogy akár holnap folytatni lehessen. A „nagy” mondanivaló meg akkora marhaság megint csak, hogy az ember inkább elsírná magát rajta. És mindez nagyon dühítő, mert egyébként itt is vannak jó ötletek, csak hát azokkal a film nem kezd semmit. Colin Trevorrow se egy zseni, de talán nem a Tűzgyűrű: Lázadás című „remekmű” íróját (Emily Carmichael) kellett volna segítségül hívnia a sztori megalkotásához.

Rendezés
Colin Trevorrow annak idején egy rendkívüli kritikai sikert elért független filmmel robbant be (Kockázatos Túra), ami elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse Steven Spielberg figyelmét és rábízza a negyedik Jurassic-mozi levezénylését. Néhány év késéssel pótoltam a rendező első filmjét is, és ha az alapján kéne megmondanom, mi lehetett a döntés oka, bizony vakarnám a fejemet. A Kockázatos Túra egy vontatott és fárasztó, kisköltségvetésű független film, amiben nincs semmi érdekes, ám valamiért ezeket az elmúlt években rendre felmagasztalják. Mindenesetre Trevorrow megkapta a lehetőséget és igazából a 2015-ös Jurassic World-re sok rosszat nem tudok mondani.

Igen, hiányzott belőle az eredetiség és lényegében minden működő elemet az első filmből emelt át, de ezzel együtt is volt néhány jó húzása. Ilyen volt a jó érzékkel kiválasztott két főszereplő, Chris Pratt és Bryce Dallas Howard, remek ötlet volt a működő park koncepciója, illetve jó érzékkel fogta vissza a forgatókönyv elszállt ötleteit. Lényegében összehozott egy olyan folytatást, ami ha fel nem is tudott nőni az alapklasszikushoz, de szégyent sem hozott rá. A folytatás levezénylését aztán rábízta a spanyol J.A. Bayona-ra (a forgatókönyvet viszont itt is ő jegyzi Derek Connolly-val közösen), mert akkor még úgy volt, hogy ő rendezi a Disney Star Wars folytatástrilógiájának befejező részét.

Igen ám, csak időközben a 2017-es alkotása, a Henry Könyve óriási bukás lett mind kritikailag, mind anyagilag, így a hírek szerint ez is közrejátszott abban, hogy kirakták a IX. Rész rendezői székéből (no persze ellent mert mondani Kathleen Kennedy-nek, amit a führerin nem igazán tolerál), így hivatalosan „kreatív nézetkülönbségek” miatt kellett távoznia. Gyorsan visszament hát a Universalhoz, hogy tető alá hozza a Jurassic World trilógia befejező részét, amit egyben az egész franchise lezárásnak is szánt. Nos, ahogy már említettem, a film a forgatókönyv szintjén erősen kudarcot vallott, így a kérdés az, hogy tudta-e ellensúlyozni mindezt Trevorrow rendezőként.

Bizonyos értelemben igen, mert emberünk jobb rendező, mint amilyen író, ezt már az új trilógia első részével is bizonyította. Itt azonban jóval nehezebb dolga volt és ezt saját magának is köszönheti, mert ebből a zagyva szkriptből igazán nagy művészet lett volna egy tényleg jó filmet kihozni. Először is nézzük a pozitívumokat: a film nagyon jól néz ki, gyönyörű a látványvilág, klasszak a helyszínek és az akciójelenetek is remekül lettek elkészítve. Trevorrow nagy szeretettel és féltő gonddal kezeli a karaktereket, akikért lehet izgulni még úgy is, hogy azért valahol érezzük, hogy úgysem esik majd bántódásuk. Vannak tehát jó húzásai a rendezőnek, de számtalan hibát is elkövetett.

Mindjárt ott van a film ritmusa. Valami döbbenet, hogy mennyire lassan és vontatottan indul be az egész. Az első, nagyjából negyven perc annyira eseménytelen, hogy az ember már az óráját akarja nézni, ez pedig valljuk be, hogy nem túl jó jel. Tengernyi karaktert akar mozgatni és egy jó részük teljesen feleslegesen van ott. A film tokkal-vonóval együtt 147 perc, amivel bőven a leghosszabb a franchise-on belül, ám ezt a játékidőt semmi nem indokolja. Zia, Franklin és Barry figurái mind kihagyhatóak lettek volna, mert semmit nem adnak hozzá a sztorihoz, ellenben például utóbbival kapunk egy máltai cselekményszálat, aminél oda nem illőbbet elképzelni sem tudtam volna.

Trevorrow számtalan felesleges nyújtása közül az egyik egy dinoszaurusz-feketepiac utáni CIA-s nyomozás Máltán, amibe Owen és Claire is belecsöppen, miközben ugye Maisie után kutatnak. Kapunk ugyan egy rohadt látványos üldözést, ahol hősünk nyaktörő tempóban menekül motoron az Atrociraptorok elől, de egyrészt a sztorihoz ez sem ad hozzá, másrészt inkább illett az egész egy Jason Bourne filmbe, mint a Jurassic World-be. És ha már karakterek: mi lett volna, ha már behozza őket, akkor valami hátteret is ad mondjuk Ramsay-nek, vagy Kayla-nak? Előbbiről semmit sem tudunk meg, utóbbiról meg annyit, hogy pilóta és egy fél mondattal utalnak rá, hogy a csajokat szereti.

Ezúton is gratulálok, hogy sikerült ilyen kreatív dolgokkal „színesíteni” a filmet. Mondjuk, ha Trevorrow inkább a sztorival és nem a kötelező lmbtq-kvótával foglalkozott volna, akkor talán előbbre is jut a Világuralom. Mint rendező egyébként a karakterek többségét jól vezeti, már ha eltekintünk a régi szereplők funkció nélküli visszahozásától. Mindenki megkapja a játékidejét, mindenkinek jut vicces pillanat és nagy akciójelenet is. Foglalkoznunk kell azonban Maisie karakterével, mert ott csavart egy olyat Trevorrow, hogy majdnem leestem a székről. Azt ugye már az előző filmből tudjuk, hogy a kislány egy klón, így ez annyira már nem lephet meg semmit.

Ám most a rendező hirtelen kitalálja, hogy Charlotte Lockwood mégsem halt meg anno autóbalesetben, sőt, a B Helyszínen, Sorna szigeten dolgozott és később valami elképesztő eljárással leklónozta saját magát, és úgy, hogy ő is szüli meg! Mindezek mellé megtudjuk, hogy a női egy veleszületett genetikai rendellenesség miatt meg fog halni, így ő még elképesztőbb módon lényegében újraírta önmaga genetikai térképét, így a klónja, Maisie, már nem lesz beteg. Az igen! Erre a velőtrázó hülyeségre aztán tényleg szükség volt. És akkor így jön a képbe Dr. Wu, aki Charlotte munkáját akarja lemásolni, hogy megállítsa a világra szabadított óriási sáskarajt.

Amit egyébként ő szabadított el a Biosynnel karöltve. Ezért rabolják el Maisie-t és Kék kicsinyét, Bétát is, mert ő ugyanúgy önmagától szült egy utódot, így Maisie és Béta a kulcs mindenhez. Logikus, igaz? És Trevorrow mindezt full komolyan adja elő, mint aki meg van győződve róla, hogy mekkora dolgot talált ki. És ha már Biosyn, akkor Dodgson minek van ott, azon kívül, hogy a tipikus nulldimenziós klisékaraktert (gazdag, gonosz cégvezető) is felvonultassa mindenféle értelmes motiváció nélkül. Trevorrow kolosszálisnak szánta a végkifejletet, de az egész a visszájára fordul, mert lényegében minden kicsúszik a kezei közül. És akkor néhány szó még a dinoszauruszokról is.

Anno Spielberg filmjeinél az is volt a siker egyik kulcsa, hogy megvoltak az arányok. Lassan, fokozatosan építette a hangulatot, így mikor az állatok felbukkantak, annak megvolt a kellő hatása. Itt percenként tolják az arcunka a különféle dinoszauruszokat, de valami elképesztő mennyiségben. Az ember néha követni sem tudja, mit lát. Találomra dobálnak be nekünk mindent. Természetesen újra itt van a franchise arca, a T. Rex, de sztárraptorunk, Kék is tiszteletét teszi, szerencsére most nem telepszik rá az egész filmre, mint a Bukott Birodalom esetében. Visszatérnek a Parasaurolophusok (ők mondjuk kaptak egy tök fasza jelenetet a film elején), illetve a Mosasaurus is tök feleslegesen.

Mellettük még a rendező egy rakás új dinót felsorakoztat, így megkapjuk a Giganotosaurust, aztán a Freddy Kruegerre hajazó Therizinosaurust, a sajátos kinézető Dimetrodont, a tollas Pyroraptort, vagy a hatalmas méretű repülő őshüllőt, a Quetzalcoatlust. Mindegyik baromi jól néz ki, de annyian nyüzsögnek és olyan gyakorisággal, hogy elveszítik minden varázsukat. Itt már nyoma sincs a rácsodálkozásnak, csak egymást követő dínós akciójelenetek sorát kapjuk, ahol lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgokat művelnek, mind ők, mind az emberek, de olyan szinten, hogy bizonyos jeleneteknél már úgy éreztem, hogy valami szuperhősfilmet nézek.

Itt térnék ki még arra, hogy Trevorrow nagyon hangoztatta, hogy a dínók megjelenítésénél mennyire fog majd törekedni arra, hogy realisztikusan, a tudományos tényeknek megfelelően jelenítse meg majd őket, így ezúttal bizonyos fajok tollakkal lesznek majd láthatóak. Menőn hangzik csak kár, hogy közben az egész annyira meseszerű, hogy nem is igaz. Például a Quetzalcoatlus vagy háromszor akkora, mint a valóságban és a csőrével egy teherszállító repülő burkolatát is képes feltépni, míg a Pyroraptor dacára annak, hogy melegvérű, vígan fejest ugrik egy befagyott tó vize alá úszkálni. Szóval tollak ide, vagy oda, a dinoszauruszok inkább tűnnek mesebeli lényeknek, mint valóban élt állatoknak.

Spielberg két filmjében még úgy érezte a néző, hogy tényleg állatokat lát. Úgy néztek ki, úgy is viselkedtek. A harmadik filmben már megjelentek olyan fantázia szülte ötletek, mint a magas szinten kommunikáló raptorok, meg a hősöket minden látható indok nélkül a szigeten végig üldöző Spinosaurus. Ott kezdett az egész franchise átmenni szörnyfilmbe. Trevorrow kreatív irányítása alatt pedig az új trilógia ezen a téren is szintet lépett (nem dicséret) és itt már mutáns dínók vannak, meg klónozott kislányok, meg a jó ég tudja még mik, közben a Világuralomban az eredeti szellemiségnek már a nyoma sincs meg.

Ehhez jön még a kreativitás teljes hiánya. A 2015-ös filmnél még elfogadtam, hogy 15 év után visszanyúl az eredetihez. A Bukott Birodalomnál már furcsa volt, hogy sok tekintetben szinte tükrözi Az Elveszett Világot. Itt viszont már tényleg nincs mentség arra, hogy amit lehet, azt megint átemeljen. Gondolok már olyan dolgokra is, hogy nem csak visszahozza a régi szereplőket, de egy ponton még a ruhájuk is az első filmet idézi, csak, hogy kimaxoljuk a nosztalgiafaktort. Az meg már az ötlettelenség végső jele, hogy nem csak Spielberget, de itt már önmagát is másolja (Owen motorozása a raptorokkal, illetve a végső nagy dínó-harc is egy az egyben a Jurassic World végéről van).

Végül pedig az, hogy lezárja a franchise-t, csupán üres ígéret maradt. A dinoszauruszok ugyanúgy tömegével rohangálnak szerte a világban, a hősök élnek és virulnak, így ha a Universal úgy akarja, holnap elkészülhetne a folytatás. Az a nagy üzenet meg, hogy a természetnek meg kell tanulnia együtt élni a dinoszauruszokkal inkább megint csak tiszta röhej. Elhiszem, hogy baromi látványos a bálnákkal együtt úszó Mosasaurus, meg az Afrikai elefántokkal egy csordában masírozó Triceratops, csak hát ha van egy csöpp fogalmunk az ökoszisztémáról, akkor azért tudjuk, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek és ehhez bizony nem kell tudósnak lenni.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, hogy a Jurassic World: Világuralom sajnos csalódást keltő film. Nem nézhetetlen, mert ahhoz túl látványos, a szereplők túlságosan szerethetőek és sokszor a poénok is ülnek, de az biztos, hogy ez a franchise mostanra nagyon messzire került onnan, amit Michael Crichton egykoron megálmodott. Nem mondom azt, hogy kihagyható, de azt sem, hogy kötelező. A Világuralom egy technikai szempontból professzionálisan elkészített szörnyes kalandfilm, ami ha eltekintünk az ostoba, logikai marhaságokkal teli történetétől, akkor képes szórakoztatni a nézőt arra a két és fél órára. A baj csak az, hogy az eredeti regényeket és filmeket tekintve ennek sokkal többnek kellene lennie pusztán buta látványfilmnél. A Világuralom a hat filmből álló franchise leggyengébb darabja, ami ugyan szerencsére messze van még a Halálos Iramban filmek agyzsibbasztóan kolosszális idiotizmusától, viszont sajnos már több helyen eléri a Marvel Univerzum fröccsöntött műanyag gagyiságát. Jó lenne, ha a franchise most nagyon hosszú időre pihenőre vonulna, és csak akkor vennék elő ismét, ha képesek valami frisset, eredetit és kreatívat kitalálni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.