Mozgókép Blog

Préda (Prey)

Bevezetés
Hollywood legendás franchise-ai közül sokra rájár a rúd mostanában. A Terminátort földbe állította a gyávaság és a woke propaganda. A Jurassic World széria kissé túltolt múltidézésből eljutott a totális katyvaszba. A Star Wars alapvetően egy borzalom, mióta rátette a kezét a Disney (az Indiana Jonest most készülnek hazavágni). Az Alienhez évtizedek után visszatérő Ridley Scott nagyot akart álmodni, de csak hülyeségekkel sikerült bővítenie az univerzumot. A DC lényegében harakirit követett el magán, mikor kivette Zack Snyder kezéből a kormányt, és még a sokak által körberajongott Marvel Univerzum biztosnak látszó falai is elkezdtek repedezni a negyedik fázissal.

Az 1987-ben útjára indított Ragadozó széria sem mostanság éli legjobb napjait. Noha a folytatások egytől-egyig megosztóak voltak mind a kritikusok, mind a nézők körében, de a négy évvel ezelőtti negyedik önálló film (van ugye két Alienes crossover is) aztán tényleg sokaknál betette a kaput. De gyorsan összegezzük is, hogy miről van szó. Annak idején az első Predator film elég nehéz szülés volt, még a kommandósokra vadászó idegen lény kinézete is csak a forgatás közben nyerte el végső formáját, hiszen az eredeti koncepció egyszerűen nevetséges volt. Stan Winston aztán újraalkotta az emberi trófeákat gyűjtő idegen lény dizájnját (James Cameron segítségével), a végeredmény pedig egy ikonikus lényt eredményezett.

John McTiernan filmje egyébiránt minden szempontból remek alkotás. A képi világ, a hangulat, Alan Silvestri zenéje, a karakterek (élükön a fénykorában lévő Arnold Schwarzeneggerrel) és persze maga a Ragadozó egyaránt tökéletesen sikerültek. Nem csoda, hogy a film folytatásért kiáltott, így három évvel később jöhetett is a második felvonás. A Stephen Hopkins dirigálta új mozi megosztotta az embereket, pedig szerintem közel tökéletes folytatás. Ugyanúgy megvan a fojtogató hangulat, a minden percben ott lebegő erőszak, a fantasztikus zene és a kőkemény karakterek (ezúttal Danny Glover volt a főhős). A film ráadásul kreatív és bátor volt, hiszen új helyszínt választott magának, a dzsungel után a nagyvárossal, illetve egyéb remek ötletekkel is bővítette az univerzumot.

Megosztó jellege ellenére sokan szerették a filmet, így valahol meglepő, hogy a Ragadozó hosszú időre álomra hajtotta a fejét és csak közel másfél évtizeddel később ébredt fel újra. Paul W. S. Anderson 2004-es Alien vs. Predator című crossovere hatalmas gyűlölet-cunamit hozott magával, pedig minden hibájával együtt egy profin összerakott szórakoztató sci-fi akciófilm, némi horror beütéssel (leginkább egyébként épp a vér és az erőszak hiánya kapta a legtöbb kritikát). A 2007-es második AvP filmet viszont már semmi nem mentette. Két lelkes amatőr csinált egy nagyon drága rajongói filmet, ami minden szempontból mélypont volt, még akkor is, ha a Ragadozó karaktere amúgy egész jól működött a filmben, már amikor a sötétség miatt lehetett látni bármit is.

Viszont alighanem a két AvP mozinak köszönhetjük, hogy a 20th Century Fox ismét fantáziát látott a Predatorban, így 2010-ben végre elkészülhetett a régóta várt önálló folytatás a szériához, ami ráadásul magyar rendezőt kapott Antal Nimród személyében! A Ragadozók címet viselő harmadik rész méltó és tisztességes folytatása a korábbiaknak, ha van hibája, akkor az az, hogy túlságosan is másolja a klasszikus első részt, noha azt se felejtsük el, hogy azért bizonyos újításokat és friss ötleteket ez a rész is hozott magával. Ezek mellett persze kritika érte a főszerepre kiválasztott Adrien Brodyt is, aki hiába pattintotta ki magát, a nézők nem tudták elfogadni igazán a keménycsávó szerepben, pedig tisztességesen odatette magát.

A viszonylagos siker és kritikai fogadtatás ellenére a franchise ismét hosszabb szünetet tartott és egészen 2018-ig kellett várni az új részre. Ekkoriban két verzió is tervben volt, az egyik egy fiatal, feltörekvő filmes ötlete volt, aki előzményfilmben gondolkodott, a stúdió azonban a másik projektnek adott zöld utat, alighanem azért is, mert amögött a nagyobb névnek számító Shane Black állt, aki anno színészként benne volt az első részben, utána pedig nagy karriert futott be íróként, illetve rendezőként. Előzetesen jó ötletnek tűnt egy általa levezényelt Predator mozi, ám a végeredmény úgy kiverte a biztosítékot, hogy arra szavak nincsenek. A negyedik felvonás ugyanis egy oda nem illő, infantilis humorral átitatott, történetileg teljesen katyvasz valami lett, ami sok helyen inkább hatott paródiának, mint rendes Ragadozó filmnek.

Shane Black alkotása szépen földbe is állt, noha tagadhatatlanul van egy bája és tulajdonképpen amiatt, hogy remekül elkészített rossz film, van egyfajta élvezhetőségi faktora. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy végképp földbe állíthatta volna a franchise-t, főleg, hogy időközben a Foxot felvásárolta a Disney, így kevés volt az esélye, hogy az egeres stúdió a jövőben majd zöld utat ad egy emberekre vadászó űrlény újabb filmjére. És láss csodát, mégis ez történt, hiszen a fiatal filmes, Dan Trachtenberg megkapta az esélyt, hogy elkészítse azt a filmet, amit anno parkolópályára tette, Shane Black kedvéért. A Préda címet viselő előzmény film azóta elképesztően jó kritikai és nézői értékeléseket kap, így kíváncsian vártam, hogy valóban olyan jól sikerült-e. Lássuk hát!

Szereplők
Naru – Amber Midthunder, az egzotikus szépségű, részben valóban indián (sziú) származású fiatal színésznő játssza a film főhősét, Narut, akinek minden vágya, hogy a törzs vadásza lehessen, noha a férfiak nem osztják ezen elképzeléseit. Midthunder eddig csak egy-két sorozatból (Légió, Roswell), valamint a tavalyi Liam Neeson-os akciófilmből, a Jeges Pokolból lehet ismerős a nézőknek. A Préda az úgy nagy kiugrási lehetősége és azt kell mondanom, hogy annak ellenére kiválóan megállja a helyét, hogy igencsak sok minden szólt ellene. Midthunder nem csak szép, de tehetséges is, így el tudja vinni a hátán a filmet, bár meg kell említeni, hogy nem nagyon van kihívója.

Taabe – Dakota Beavers, a teljesen ismeretlen indián színész alakítja Naru bátyját, a törzs egyik jeles harcosát, aki tiszteli húga azon vágyát, hogy vadász legyen, noha tudja, hogy nem igazán akarják majd elfogadni. Emellett remek harcos és alapvetően is jófej karakter, de igazán nem kap jelentős játékidőt, így Taabe figurája megmaradt mellékszereplőnek.

Aruka – Michelle Thrush, a kanadai származású színésznő alakítja Naru anyját, aki lényegében a klasszikus anyafigurát hozza, tehát óvja és igyekszik a helyes irányba terelni a lányát. Sok egyebet nem lehet elmondani a karakterről, mert alig van jelen, talán annyit érdemes kiemelni, hogy Naru tőle tanulja a növények ismeretét, aminek aztán fontos szerepe van a sztoriban.

Wasape – Stormee Kipp, a szintén teljesen ismeretlen színész alakítja a törzs egyik harcosát, aki a tipikus seggfej karakterét hozza. Lenézi Narut és egy percig nem gondolja azt, hogy jó vadász, vagy harcos válna belőle. És amúgy is, a nőknek a tábortűz mellett a helyük, hogy ételt készítsenek. Szóval megkapjuk a modern hollywoodi filmek kötelező karakterét, a nőket lenéző klisékaraktert is.

Raphael Adolini – Bennett Taylor, a fiatal amerikai színész néhány tévésorozatból (pl. Zöld Íjász) lehet ismerős a nézőknek, noha nagyfilmben eddig nem igazán láthattuk. A Prédában ő alakítja a francia prémvadászok tolmácsát, aki beszéli a komancs nyelvet is, így képes kommunikálni Naruval. Igazán fontos szerepet nem kap, ami már azért is sajnálatos, mert a Predator rajongóknak a neve igen sokat fog mondani.

Látvány
A Ragadozó filmek sosem az óriási költségvetésükről voltak híresek, de ezek a filmek igazából nem is igényeltek csillagászati kiadásokat. A Préda esetében a büdzsé pontos összege nem ismert, de nagyon kis költségvetésű filmről van szó. Ami volt pénz viszont mind a látványra ment el és erre szükség is volt, mert a film nem kevés CGI effektust vonultat fel. Rengeteg állat (medve, kígyó, nyúl, farkas, szarvas) lett digitálisan megjelenítve és sok esetben maga a Ragadozó is. Az effektek nagy részére pedig nem is lehet panasz, csak itt-ott lóg ki a CGI lóláb. A látványvilág többi részére sem lehet panasz. az operatőr Jeff Cutter csodálatos munkát végzett, a legjobb jelenetek azok, amikor a kamera az erdőben, vagy a végtelennek tűnő síkságokon pásztáz. Tényleg gyönyörű felvételek születtek. A jelmeztervezőket is meg kell dicsérnem, mert bár szakértő nem vagyok, de a ruhák és minden egyéb kiegészítő nagyon autentikusnak hat. A képi világra tehát nem lehet panasz, Trachtenberg és csapata kihozták a maximumot a rendelkezésükre álló pénzből.

Zene
A zenét sosem győzöm elégszer hangsúlyozni, hiszen kulcsfontosságú szerepe van egy film hangulatvilágának kialakításában. Aki ismeri a Ragadozót, annak ezt nem is kell különösebben ecsetelnem, hiszen Alan Silvestri zenéje lehengerlő erejű, egyben kiemelkedő alkotás. Olyan karakteres és magával ragadó, hogy elképzelhetetlen a film nélküle. A második résznél a mester tartotta a színvonalat és még új, kiváló témákat is szállított. A harmadik résznél átadta a stafétát John Debney-nek, ki nem találta fel a spanyolviaszt, ám mindenféle arrogancia nélkül idézte meg a nagy elődöt, ezzel együtt pedig a megfelelő hangulatot is. A 2018-as film zeneszerzője Henry Jackman volt, aki bár visszaidézte a klasszikus főtémát, a zenéje önmagában nem lett sem erőteljes, sem emlékezetes. A két AvP esetében voltak jó zenei részek (első rész Harald Kloser, második rész Brian Tyler), de mellőzték a klasszikus Predator témákat és inkább igyekeztek a crossovereknek saját zenei témákat hozni.

A Préda esetében egy szinte kezdő zeneszerzőre esett a rendező választása, hiszen Sarah Schachner korábban csak egy nagyjátékfilm, A Lazarus-Hatás zenéjét komponálta és főleg videojátékokon dolgozott. A score kapcsán pedig el kell mondanom, hogy önellentmondásos helyzetben vagyok, mert egyrészt önmagában nézve bizony ez egy baromi hangulatos és jó zene lett. Schachner arra törekedett, hogy sikeresen kapja el a korszellemet és telepes korszak előtti Észak-Amerika hangulatát. Ezt pedig hibátlanul meg is oldotta. Ilyen szempontból remek tételeket kapunk, mint pl. az erőteljes Predator Instinct, a gyönyörű Beyond The Great Plains, a szomorú és egyben felemelő Naru’s Way, a zaklatott taktusokat hozó Flesh And Bone, a Naru és a Ragadozó végső összecsapását aláfestő Brave Girl, vagy éppen a végefőcím alatt halható The Hunter.

Alapvetően tehát tök jó kis score-t kaptunk, de akkor mi vele a baj? Egyrészt az, hogy igazából sok helyen önismétlő és csak azért nem fullad unalomba, mert a film alatt nem tűnik fel, mikor aláfestőzeneként funkcionál, magában hallgatva pedig rövid albumot kaptunk rövid tételekkel, így hamar lepörög az egész. Aztán igazából az is feltűnő, hogy két fajta zene váltogatja egymást: vannak a lassú, szép dallamokkal operáló részek és vannak a pörgős, itt-ott horrorosabb elemeket hozó, dübörgő akciótételek. Tépik a csellókat, hol erőteljesebben, hol lágyabban, dübörögnek az ütős hangszerek, de minden igyekezete ellenére nem túl változatos az egész. A legfőbb baj viszont az, hogy teljességgel hiányzik belőle a Predator hangulata. Értem én, hogy más kor, meg más stílus, de ez a film attól még a franchise egy darabja, így teljes egészében mellőzni az Alan Silvestri féle témákat óriási hiba és számomra szinte megbocsáthatatlan bűn.

Történet
Alapvetően az első Ragadozó film nem a komplex sztorija miatt emlékezetes: adott egy elit kommandós alakulat, akiket ledobnak egy Közép-Amerikai dzsungelbe, ám összefutnak egy másik világból érkezett vadásszal, aki egyenként elkapja őket. A film amiatt legendás, ahogy ezt a lényegében szögegyszerű koncepciót végigviszi. John McTiernan tűpontos rendezése, Silvestri zenéje, a csodálatos képi világ és a karizmatikus karakterek viszik el a hátukon a filmet, no meg azt se felejtsük el, hogy az író testvérpár, Jim Thomas és John Thomas, számtalan idézhető szöveget adott a szereplők szájába.

A folytatás esetében átemeltek ugyan néhány kötelező elemet, de igyekeztek kreatív módon megközelíteni az egészet és új környezetbe helyezték a Ragadozót, ahol újfajta ellenfelekkel nézett szembe. Ezúttal Los Angeles betondzsungele volt a helyszín, a vadász pedig utcai bandák (kolumbiaiak és jamaikaiak), valamint a városi zsaruk közül szedi áldozatait. A rendezés ezúttal is remek volt (Stephen Hopkins), ahogy a látványvilág és a zene is stimmelt, ahogy a karakterek is jól el voltak találva. A két AvP film viszont nagyon más volt, mint a korábbiak, de ez borítékolható volt előre már azért is, mert azzal, hogy összeeresztették a Predatort az Aliennel, nem lehetett egy az egyben hozni a korábbi filmek letisztult stílusát.

Az első AvP filmet sok kritika érte, de szerintem a története miatt nem lehet elővenni, hiszen nagyon kreatív alapszituációt teremtettek a filmnek a Danikenes háttérsztorival (még Ridley Scott is pofátlanul nyúlt egy csomó mindent belőle a Prométheuszhoz). A második AvP-t viszont inkább felejtsük el, mert minden szempontból elhibázott film volt. Antal Nimród Ragadozók-ja viszont visszatért az alapokhoz és bár túl szolgaian követte a McTiernan által lefektetett alapokat, azért igyekezett új elemeket is behozni azzal, hogy a Ragadozóknak több alfaja van, amik harcban állnak egymással.

Shane Black filmjéről viszont nehéz írni, mert szerintem alapvetően volt ott több jó ötlet is, de a végeredmény olyan szinten komédiába és önparódiába hajlott, hogy sikerült tönkre vágni vele mindent. Őszintén szólva a mai napig nem értem, hogy egyrészt Black miért gondolta azt, hogy ennek a franchise-nak jól fog állni az idióta poénkodás, másrészt meg hogy tudott erre rábólintani a stúdió. Apropó stúdió, azért a végeredmény kaotikus mivoltában az ő kezük is benne volt, mert a film utolsó harmadát teljesen újraíratták és újraforgattatták, így még annál is összecsapottabb lett, mint amilyen eredetileg lett volna.

Ezek után nem csoda, hogy Dan Trachtenberg „vissza az alapokhoz” koncepciója inkább szimpatikus volt a producereknek. A rendező elképzelése az volt, hogy vigyük vissza az egészet az 1700-as évek elejére és lássuk a Ragadozók első vadászatát a Földön, ahol egy komancs lány száll szembe a trófeákat gyűjtő idegen lénnyel. Olyan alapötlet ez, ami működhet nagyon jól és totálisan félre is mehet, ha nem figyelnek oda. A szkript megírására Trachtenberg azt a Patrick Aisont kérte fel, aki korábban csak néhány tévésorozathoz írt pár epizódot. Aison forgatókönyve végső soron működik, de sajnos közel sem hibátlan, illetve némi odafigyeléssel sokkal jobb is lehetett volna.

Az alapkoncepció teljesen rendben van, igazából a baj a részletekkel, illetve bizonyos dolgok kidolgozatlanságával van. Egyrészt óriási hibának tartom, hogy a főhős Naru kivételével senki nem kap normális szerepet, illetve senkinek nincs normálisan megírt karaktere. Őszintén szólva azt se tudom, hogy a legtöbb karakternek van-e neve. Mindenki nulldimenziós kartonpapír figura, ez pedig azért probléma, mert így kötődni sem tudok hozzájuk. Legyen szó akár az indiánokról, akár a francia prémvadászokról, egyszerűen annyira semmilyenek, hogy rezignált arccal néztem, ahogy a Ragadozó szétszedi őket. Nem voltak többek, csak töltelék a húsdarálóba.

A másik probléma, hogy a főhősünket is lényegében készen kapjuk. Naru a film elején egy tök ügyes, bátor és talpraesett csaj, aki szembenéz bármilyen veszéllyel és pont ilyen a film végén is. Jellemfejlődés igazából nincs, annyi történik, hogy a végén elfogadja őt a törzs vadásznak. Értem én az egyszerű koncepciót, de ez még annak is nagyon sovány. Aztán ott van, hogy ugye az eredeti filmben Dutch részben úgy tud győzni a Ragadozó ellen, hogy rájön, ha sárral keni be magát, akkor az ellenfele nem látja őt, hiszen elsősorban a testhőt érzékeli.

Itt előjöttek egy másik ötlettel, nevezetesen azzal, hogy van egy sárga színű virág, amit ha megeszel, akkor „lehűti a véredet”. Alapvetően orvosság, hogy a sebesült ne vérezzen el, de a film végén Naru arra használja, hogy ezzel a testét lehűtve „láthatatlan” legyen a Ragadozó számára. Nos, alapvetően szerintem teljesen hülye ötlet volt ez a fantáziavirág, meg amúgy is teljesen nonszensz az egész, ráadásul a végső küzdelmük során ennek sok szerepe nem is volt.

Apropó végső küzdelem: azért az se semmi, hogy van a Ragadozónak egy dárdavető fegyvere, ami mindig oda lő, ahová a lézeres irányzéka mutat. A Ragadozó pedig végül fejbe lövi saját magát, mert Naru az ellopott sisakját és az azon lévő irányzékot ráirányítja a Predatorra. A Ragadozó elfelejtette, hogy hogy működnek a saját cuccai. Azért ezen a ponton nem sok választotta el a filmet, hogy önparódiába forduljon, de a film egyébként többször is következetlen a Ragadozó fegyvereivel.

Ott van az is, hogy annyira koncentráltak Naura az alkotók, hogy minden más elnagyolt. Egy ponton például kiderül, hogy a franciák tudnak a Ragadozóról, sőt, még az is lejött nekik, hogy a legjobb harcost akarja trófeának, de hogy miként jöttek erre rá, meg ők hogy találkoztak vele, nem kerül szóba. Szóval vannak itt jó ötletek, meg mondom, az alapötlet egyáltalán nem rossz, de sok részlet nem áll össze, vannak logikai bakik dögivel, illetve nagyon hiányoznak a jól megírt és/vagy emlékezetes karakterek.

Rendezés
A széria során alapvetően hozzáértő és jó stílusérzékkel megáldott rendezők álltak a kormány mögött. Ilyen volt John McTiernan, Stephen Hopkins, Antal Nimród és igen, lehet bárhogy ócsárolni, de Paul W. S. Anderson is. Sőt, végső soron Shane Black sem rossz rendező, csak ő akkor tud nagyot alkotni, ha a saját cuccait tolja (Durr Durr és Csók, Rendes Fickók). A kakukktojás a második AvP filmet elkészítő Greg és Colin Strause, akiknek sok közük, illetve tehetségük nem volt rendezéshez (meg úgy nagyon semmihez).

A Préda esetében az a Dan Trachtenberg ült a rendezői székbe, aki ezt megelőzően mindössze egy filmet készített, igaz az nem is sikerült rosszul (10 Cloverfield Lane), ráadásul az is karakterközpontú sci-fi horror volt, így emberünk abszolút alkalmasnak tűnt a feladatra. A végeredményt elnézve pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy Trachtenberg ha nem is kimagasló, de igen jó munkát végzett. A Préda végig lassan, lépésről-lépésre építkezik, nagyon jól építi a hangulatot, az akciójelenetek alapvetően nagyon rendben vannak és többnyire a főhősét is jól vezeti végig a filmen.

A probléma itt is a részletekkel van. Az egyik, amit már korábban kifejtettem, hogy Trachtenberg annyira Naura koncentrált, hogy a többi karakter mintha nem is létezne. Itt említeném meg Raphael Adolini karakterét is, aki a Predator 2 miatt lehetett volna egy kulcsfontosságú karakter, de a rendező inkább egy huszadrangú prémvadászt és tolmácsot csinált belőle, akinek szintén nincs igazi jelentősége a filmben (megjegyzem az Adolini inkább olasz név, mint francia, de ennyire ne vesszünk el a részletekben).

Az sem tetszik továbbá, hogy hangulatépítés ide, vagy oda, elképesztő, hogy a Ragadozó jelenlétén tulajdonképpen nem ütközik meg senki. Míg a korábbi filmekben érthető módon sokkolódtak le a szereplők a Predatortól, addig itt lényegében mindenki rezignált arccal veszi tudomásul, hogy itt egy másik világból jött idegen lény vadászik rájuk brutális módon. Ez a megközelítés pedig nagyon kiüli a film félelem-faktorát. Aztán ott vannak az akciójelenetek. Mint mondtam többnyire rendben vannak, de olyan igazán emlékezetes pillanatot nem sikerült összehozni.

A Ragadozó egyes akcióinál pedig a CGI is túl van tolva, hiszen van, hogy úgy ugrál a fák között, mintha valami képregényfilmet néznék, ahol nincs igazán fizika. És ha már CGI. Azért elég merész húzás volt a rendező részéről, hogy totálisan átdizájnolta a Ragadozó kinézetét, a feje nem is nagyon hasonlít a klasszikus kinézetre és ez nálam eléggé kiverte a biztosítékot. Ráadásul a fej digitálisan lett megvalósítva, ami pluszban rossz húzás a rendező részéről.

És hát amit nagyon nem szerettem volna, az a rohadt feminista felhang, amit csak nem sikerült kihagyni a filmből. Naru, az 50 kilós lány, aki simán lever öt prémvadászt is egyszerre, elkeni egy komancs harcos száját is, végül pedig egyedül legyőz egy Ragadozót. Természetesen a „gonosz, csúnya férfiak” néha be is szólogatnak neki, hogy a demagógia azért csúcsra legyen járatva. Őszintén szólva, tényleg nem értem, hogy mi szükség van erre, mikor anno az első AvP hőse egy nő volt (ráadásul fekete), de valahogy sikerült femnáci felhangok nélkül megírni és szimpatikus karakterré tenni. Nem mondom, hogy a hányingerig túl van tolva, de itt-ott még így is sok lett.

Illetve meg kell még említenem azt is, hogy bár a film tényleg jól építkezik, a vége azért kissé össze lett csapva (ebben amúgy rokon Antal Nimród filmjével, ahol ez szintén probléma volt). Szóval nem csak az írás, de a rendezés terén is találunk hiányosságokat, illetve bántó butaságokat, de mégis azt kell mondanom, hogy Dan Trachtenberg nem végzett rossz munkát. Nem egy kimagasló rendező, nincs olyan határozott, karakteres stílusa, de mégis sikerült sok helyen elkapnia a hangulatot. Kicsit több odafigyeléssel és kicsit kevesebb „girlpowerrel” még jobb lehetett volna a végeredmény.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, hogy a Préda korrekt, ám semmilyen szempontból sem kimagasló folytatás, ami messze elmarad az első két résztől és kissé a harmadiktól is, viszont tény, hogy Shane Black által dirigált negyedik filmre köröket ver, a második AvP-re meg fényéveket. Élvezhetőségi szempontból valahol az első AvP-vel van nekem egy szinten, igaz a két filmnek mások az erényei és mások a hibái is. A Préda tehát klasszul sikerült, az év egyik valóban szórakoztató alkotása, viszont messze van attól a fene nagy csúcsteljesítménytől, aminek pár kritikus, illetve néző be akarja állítani. Valljuk be, azért sokat köszönhet ez a film annak, hogy az előző úgy sikerült, ahogy, mert emiatt ennek az alkotásnak az erényei igencsak felmagasztosulnak. A Prédát bátran ajánlom a franchise rajongóinak, viszont előre figyelmeztetek mindenkit, hogy csodát ne várjon senki.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.