Mozgókép Blog

 

Paul W.S. Anderson két zombis lövölde között forgatta le Alexandre Dumas regényének igazi XXI. századi verzióját. Könyvhűséget így nagyon ne keressünk, viszont igazi ifjonti lendületet, kalandot, látványt, remek szórakozást viszont igen! Anderson filmjébe talán sok helyen bele lehetne kötni, de valóban nem érdemes. Igazi „swashbuckler” film, ami a modern köntös ellenére is megdobogtatja a műfaj rajongóinak szívét. Az enyémet legalábbis biztosan. És bár anyagilag az Egyesült Államokban nem teljesített jól, bízom benne, hogy jöhet majd a folytatás.

 

Hollywood nagy fába vágta a fejszéjét, mikor a legendás Marvel Comics hősöket egymásba tömörítő, A Bosszúállók címre keresztelt jövő évi produkciójának kívánt megágyazni. Ehhez persze először minden hérosznak meg kellett kapnia a saját filmjét és őszintén szólva, engem sem a két Vasember, sem A Hihetetlen Hulk nem nyűgözött le. Amerika Kapitány viszont nálam csont nélkül betalált. A remek Joe Johnston egy igazán látványos és szerethető II. világháborús akció/kalandfilmet hozott össze, mely néhány hibája ellenére is a korrekt és szerethető látványfilm mintapéldánya lehet.

 

Sokszor leírtam már, hogy a DC Comics hősei hozzám mindig is közelebb álltak, mint a nagy rivális karakterei, így óriási örömmel töltött el, hogy hosszú évtizedek után, végre Batman és Superman mögül egy másik legendás figura is megkapta a saját filmjét. Martin Campbell moziját rajtam kívül kb. az egész világ lehúzta, anyagilag sem teljesített úgy, ahogy elvárta a stúdió, én azonban nagyon szeretem. Egyrészt egyedi, a képregényt tökéletesen megidéző képi világa, másrészt a kissé melankolikus, egyáltalán nem akcióközpontú története miatt. Üde színfolt a képregény filmek egén.

 

1985-ben e film eredetije rövid idő alatt kultusz darab lett. A kor hangulatát remekül megragadó tinihorror nem kevés parodisztikus elemmel vegyítve. Nos, a Craig Gillespie által levezényelt idei feldolgozás ritka példája annak, mikor a remake jobb mint az eredeti. Egyrészt elképesztően jó a film egyszerre vicces mégis fenyegető hangulata, a kisvárosi, szinte mindig éjszakai díszlet is telitalálat. A színészek pedig frenetikusak, legyen szó Anton Yelchinről, Toni Collette-ről, vagy a filmet a hátán elcipelő Colin Farrell-ről, aki minden idők egyik legstílusosabb vámpírja. A Frászkarika kétségtelenül a 2011-es év egyik legszórakoztatóbb darabja.

 

A Marvel-univerzum mutánsainak történetét már jó ideje írja Hollywood. Anno a nagyszerű Bryan Singer két kiváló filmmel tette le az alapokat, majd Brett Ratner egy teljes mértékben korrekt és minőségi harmadik résszel zárta le a trilógiát. A két évvel ezelőtti Farkas-előzményfilm viszont csúnyán belerondított a tutiba, úgyhogy ideje volt szépíteni a dolgokon. A rendkívül tehetséges angol rendező, Matthew Vaughn kapta a feladatot, hogy Singerrel karöltve vigye vászonra a mutánsok előtörténetét. Az Elsők pedig a valaha készült egyik legszínvonalasabb képregény adaptáció lett! A történet, a látvány, a színészek, a hangulat minden csillagos ötös.

 

Tom Cruise öt év után ismét Ethan Hunt bőrébe bújt, hogy IMF ügynökként ismét megmentse a világot. Az M:I sorozat óriási rajongójaként nagy várakozásokkal tekintettem a film elé és nem kellett csalódnom. Az első élőszereplős filmjét levezénylő Brad Bird megállja a helyét olyan elődök után, mint Brian De Palma, John Woo és J.J. Abrams. Amellett, hogy a film egy másodpercre nem ül le, végig óriási tempót diktál, a karakterek végig szerethetőek, ezúttal a csapat is sokkal hangsúlyosabb szerepet kap és a humor is nagyon a helyén van. Akárhogy is nézem, a Mission: Impossible negyedik része tökéletes nyári szórakoztató mozi.

 

Nagyjából egy hónapja, hogy méltattam ezt a kis gyöngyszemet. John Carpenter 1982-es klasszikusának elfogult rajongójaként én aztán óriási elvárásokat támasztottam a preguel elé, így nagyon könnyedén elcsúszhatott volna az elsőfilmes Matthijs Van Heijningen Jr. mozija, azonban nem így történt. A Dolog 2011-es előzménye ugyanis teljes mértékben tiszteli a Carpenter-klasszikust, egy-két kisebb dologtól eltekintve tökéletesen idomul hozzá, mind látványban, mind hangulatban. A Dolog ragyogó múltidézés lett és kiválóan egészíti ki, teszi teljessé a ’82-es alapművet.

 

A legnagyobb történeteket tényleg az élet írja? Nagyon úgy fest. Bethany Hamilton világ életében csak a szörfnek akart élni. Még nem volt 14 éves, mikor 2003 októberében egy hatalmas Tigriscápa tőből leharapta a bal karját. A vérének javát is elvesztette a kórházba szállítás közben, életben maradására és felépülésére nem sok esélyt adtak. De felépült és kevesebb, mint egy hónappal az incidens után ismét kint volt deszkájával az óceánon! Sean McNamara filmje egy-két túldramatizálástól eltekintve szinte szó szerint idézi fel Hamilton valóban filmbe illő történetét. Egy fiatal kislány, aki nem sajnáltatta magát, akiben nem volt félelem, hanem tele hittel és életerővel ismét szembe mert nézni a kihívásokkal. Hihetetlenül inspiráló történet hitről, szeretetről, kitartásról, gyönyörű felvételekkel és olyan tehetséges színészekkel, mint Dennis Quaid, Helen Hunt, vagy AnnaSophia Robb.

 

J.J. Abrams most már végérvényesen jobban teszi, ha hanyagolja a tévés dolgait és inkább a mozifilmekre koncentrál, mert a jelenkor egyik legígéretesebb rendezője ő. Az M:I-III 2006-ban még „csak” minőségi és teljesen korrekt bemelegítés volt. Két évvel ezelőtt a Star Trek feltámasztása viszont már egy sokkal nagyobb bravúr. Ezúttal Abrams a ’70-es, ’80-as évek Spielberg kalandjait idézte meg, nem is akárhogyan! A Super 8 ugyanis nagyjából a Harmadik Típusú Találkozások, a Kincsvadászok és az E.T. keverékeként írható körül. Mindez lenyűgöző vizualitással, remek hangulati elemekkel és egy csodálatos, szívhez szóló befejezéssel. A Super 8 a 2011-es év legőszintébb, legszerethetőbb közönségfilmje.

 

Nincs kétség afelől, hogy Terrenc Malick költő. Amit ő csinál az nem filmrendezés, az mozgóképes költészet. Az volt már Az Őrület Határán is, az volt Az Új Világ is és mindennek a betetőzése most Az Élet Fája. Egy 139 perces utazás az élet értelmének keresése céljából. Az univerzum születése és pusztulása párhuzamban egy házaspár gyermekeinek születésével és sorsával. Az élet útja a természet vagy az áldás ösvényén át. Az ember Istenhez fűződő viszonya és a bennünk élő isteni felismerése. És ha ez nem lenne elég, akkor ott van még Emmanuel Lubezki operatőr fájdalmasan szép munkája, mely érző embert nem hagy megérintetlenül. Terrence Malick alkotása az egyik legambiciózusabb, legnagyratörőbb mozgóképes csoda, amely a hatalmas célokat nem csak kitűzte, de el is érte.

 

Hát ez lenne az idei 10 kedvenc filmem, noha még nem egy remek alkotás helyet érdemelt volna a listán, mint Jodie Foster kiváló drámája A Hódkóros, melyben Mel Gibson élete és az idei év legnagyobb színészi teljesítményét nyújtotta, amelyért az Oscar-díj is kijárna neki. Vagy George Nolfi rendezői debütálása a Sorsügynökség Philip K. Dick regényéből, vagy Duncan Jones Forráskód című remeke, de lehetne még folytatni a sort.

 

Ehelyett viszont inkább nézzük meg mi volt idén az az 5 film amit nagyon, de nagyon vártam, ám óriásit kellett csalódnom benne.

 

 

Rupert Wyatt filmjét mind a közönség, mind a kritikusok az egekig magasztalták, így igencsak jó filmre számítottam. Ehhez képest kaptam egy remek vizuális effektusokkal és helyenként jól eltalált zenével operáló kliséhalmazt. Na, most ez alapvetően nem lenne baj, ha nem ennyire gáz formában csinálnák és akkor még nem beszéltem a szuper logikai bakikról. A film legnagyobb baja, hogy az év egyik legjobbja is lehetett volna, de ehelyett annyira kiszámítható, hogy az már nem is igaz. 

 

Joe Wright elismert és nagyívű drámáiról (Büszkeség és Balítélet, Vágy és Vezeklés) szerzett magának nevet a filmvilágban. Idei, Hanna című, furcsa ám annál érdekesebb sztorival rendelkező produkciója az én érdeklődésemet is felkeltette. Egy tizenéves, a titkosügynök apja által a vadonban felnevelt, harcra kiképzett lány szembe száll az életére törő szervezettel? Hát egy jó rendező ebből valami zseniálisat is kihozhat. Joe Wright viszont nem hozott. A film első harmada még nagyon erős, aztán egyre zavarosabb és érdektelenebb lesz az egész, a végkifejlet pedig egyáltalán nem vezet sehová. A Chemical Brothers idegesítő zenéjét pedig már nem is említem. Ami végig nagyon erős a filmben az Saoirse Ronan kiváló játéka, miatta érdemes megnézni egyszer a filmet, de nagyjából ennyi. 

 

James Cameron neve igencsak jól cseng a filmvilágban, elvégre a két legtöbb pénzt hozó mozit ő hozta össze. Ha vele reklámoznak egy filmet, arra azért felfigyel az ember. Jelen esetben ez óriási hiba volt. A Sanctum ugyanis egy végtelenül fárasztó és amatőr módon összerakott kalandfilm, amiben minden van, csak látvány, kaland, izgalom, vagy jó karakterek nincsenek. Őszintén szólva nem tudom, hogy Cameron a kész „alkotást” látva hogy adhatta ehhez a nevét, bár gondolom az egész csak a 3D-mániájának az újabb lépcsőfoka volt. Lényeg a lényeg, óva intek mindenkit a Sanctum megtekintésétől, mert ennél laposabb, unalmasabb és rosszabb kalandfilmet elképzelni sem lehet.

 

Ron Howard neve sokáig garancia volt a minőségi, kiváló filmekre. A két Dan Brown-adaptációjával viszont rendesen átment gagyiba. A Dilemmával hosszú idő után a vígjátékokhoz tért vissza, de bár ne tette volna. Ez a film ugyanis nem más, mint egy kínos, humortalan és végtelenül erőltetett vacak, amiben jobb sorsra érdemes színészek égetik magukat porig. Azért sokat mondó, hogy egy Kevin James, Vince Vaughn, Jennifer Connelly, Winona Ryder fémjelezte színészgárda nem képes lekötni a nézőt, a legtöbb humort pedig Channing Tatum nyúlfarknyi szerepe nyújtja. Mr. Howard, ideje egy kicsit összekapnunk magunkat.

 

Az első három rész nagy rajongójaként sokat vártam a negyedik filmtől is, ám akkora pofára esés lett belőle, hogy még most is csak kamillázok. Nem tudom, hogy a rendező csere okozott-e ekkora törtést (Gore Verbinskit Rob Marshall váltotta), de tény, hogy valami nagyon félresikerült. A filmből szinte minden hiányzik, ami az első hármat szerethetővé tette. És hába van itt a mindig zseniális Johnny Depp, egyedül neki sem megy, igenis hiányzik Orlando Bloom és Keira Knightley. Az szereplők, Ian McShane és Penelope Cruz akármennyire is jó színészek, képtelenek szervesen illeszkedni egy ilyen filmbe, ráadásul a történet lapos, unalmas, vontatott és valahogy még csak nem is látványos. Az anyagi siker ezzel együtt óriási volt, így az ötödik rész garantálva van. Én nagyon remélem, hogy arra összekapják magukat Bruckheimerék, mert ez édeskevés volt.

 

Persze ezen kívül is volt még jópár csalódás, olyan filmekre gondolok, mint a Rango, A Pap (igen, én azért többet vártam), A Rítus, a Rossz Tanár, vagy éppen a Zöld Darázs. De nem ragoznám nagyon, mert felesleges és van még itt egy fincsi ötösünk.

 

 

Már anno az első rész is egy pofátlan plagizálása volt Kathryn Bigelow Holtpont című akció remekének, a folytatások viszont még lejjebb vitték a szintet. A mostani ötödik részre nagyjából mindenkit összekapartak a korábbi részekből, de sem menti ezt a fércművet. Mert értelmes sztori az nincs, szerethető karakterek se nagyon Paul Walkerét leszámítva, de az is csak a színész miatt szimpatikus. Ami van az üres, vérgáz arcoskodás, hihetetlenül debil jelenetekkel, irritáló figurákkal és a sorozat egyéb, már jól megszokott idiotizmusával. A kőciki pedig Vin „olyan kemény vagyok, hogy majd beszarok” Diesel és Dwayne „izom és izzadságszagú szagú vagyok” Johnson egymásnak feszülése. Mintha Schwarzenegger és Stallone két nevetséges, torz és erőlködő klónját látnám. Sok a duma, a lényeg, hogy ennyire ócska, értéktelen és érdemtelenül agyonsztárolt akciófilm kevés van. Szemétbe vele!

 

David R. Ellis menő kaszkadőr volt, aztán valamiért úgy döntött, ő tud filmet is rendezni. Olyan vackok, mint két Végső Állomás film, a felejthető Motel és a zs-kategóriás, de amúgy imádnivalóan vicces Kígyók a Fedélzeten után azért már nem kéne erőltetnie a dolgot. Hősünk azonban tovább alkot, így idén előrukkolt egy fincsi cápás cuccal. A tavalyi bűnös élvezet, a Piranha után azt hittem, idén is lesz menő vizes horrorunk, de nem. A Cápák Éjszakája valami hihetetlenül ócska, ötlettelen celluloid-szemét, telis tele rosszabbnál rosszabb színészekkel. Viccen kívül mondom, hogy értékelhetetlen az egész, amire mégis lehetne két pontot adni, az egyrészt Sara Paxton és Katherine McPhee őrülten szexi idomai, valamint a Guns N’ Roses-es dumáért a végén. A többi kuka.

 

Ki ne ismerné a Piroska és a Farkas című örökbecsű, klasszikus mesét? Ugye mindenki. És ki nézne meg belőle egy kicsit átdolgozott, darkosabb hangvételű misztikus mesét? Ugye, hogy mindenki. És ha mindezt Catherine Hardwicke (Tizenhárom, Alkonyat) rendezte? Na, akkor már neccesebb a dolog. Én mégis bátor voltam, aztán nagyon hamar meg is bántam. A Lány és a Farkas ugyanis a szép képi világ, valamint a helyenként remekül eltalált zenék ellenére elképesztően ócska film lett és ez főleg Hardwicke hibája (meg a gáz színészválasztásé). Az alapsztori ugyanis még tök korrekt, de amit rendezőnőnk kihozott belőle, az minősíthetetlen. A színészek nem különben ócskák, egyedül a jobb sorsra érdemes Amanda Seyfried és a mindig kiváló Gary Oldman teszik oda magukat, de azért Virginia Madsen és Julie Christie is igyekeznek menteni a menthetőt. Az összkép viszont végtelenül siralmas, hacsak nem kínozni akarunk valakit.

 

A korábbi Conan-filmek rajongójaként nagyon, de nagyon szerettem volna, ha valami óriási mozi készül, de lássuk be, Marcus Nispel neve nem igazán volt garancia erre. Pedig pénz az volt bőven, a látványvilágon dolgoztak is sokat, valamint egy-két kivételtől eltekintve a színészeket is jól válogatták ki. De a végtelenül óvodás szintű forgatókönyv, a totálisan tehetségtelen rendezés, valamint az iparosmunkaként jellemezhető filmzene csírájában ölték meg a próbálkozást. Az újkori Conan a tehetségtelenül megírt szkript, a tehetségtelen rendezés, valamint a tehetségtelen vágás iskolapéldájaként fog fennmaradni emlékezetünkben. Már, ha fennmarad egyáltalán öt percig is. Tűzre vele!

 

John Singleton valaha igencsak elismert rendező volt, utolsó értékelhető munkája, a Shaft viszont már lassan 12 éves. Ideje lett volna hát, ha dobbant valamit az öreg, de erre alighanem nem egy Taylor Lautner-film a legmegfelelőbb. Az egész közröhej amúgy. Ugyanis ez egy tinilányoknak szánt Bourne-film akart lenni. Jó, mi? Ha túltesszük magunkat a bámulaton, hogy olyan színészek, mint Sigourney Weaver, Maria Bello, Jason Isaacs, Michael Nyqvist, vagy éppen Alfred Molina égetik magukat szarrá benne, szembesülnünk kell azzal is, hogy Hollywood totál agyhalottnak nézi a közönségét. Adott egy jópofa alapötlet, amit sikerül a legteljesebb módon elbaltázni, az összes ócska klisével. Próbálok valamiféle értékelhetőt találni, de tényleg nem tudok, talán csak annyit, hogy Lily Collins szép és tehetséges (bár utóbbiról nem emiatt a filmje miatt fogunk meggyőződni). Akárhogy is nézem, az általam látott 63 filmből bizony ez volt messze a legócskább és ez teljesítmény!

 

Nyilván egyébként találhatnék még pár trágya alkotást, mint pl. a Végső Állomás 5, a Másnaposok 2, a Csak Szexre Kellesz, vagy a Barátság Extrákkal, de inkább hagyjuk, már ez is sok volt.

 

 

A Gyűrűk Ura trilógia anyagi és kritikai megagigasikere után biztos volt, hogy jön majd A Hobbit adaptációja is, ám arra senki sem számított, hogy tíz évet kell várni rá. Hosszas kínszenvedés után végül maga Peter Jackson hozza össze a nagyívű mozit két részletben, melynek első fele jövő karácsonykor érkezik. Várjuk nagyon!

 

A ’80-as évek klasszikusának tavalyi feldolgozása nem váltott ki osztatlan sikert (én szerettem), ám óriási bevételt termelt, a folytatás így adta magát. Sam Worthington, Liam Neeson és Ralph Fiennes is visszatérnek temérdek új szereplő és szörny társaságában. Az előzetes nagyon látványos filmet ígér, úgyhogy én már várom.

 

A 2009-es első rész minden hibája és gyermetegsége ellenére is nagy kedvencem, hiszen pont a gyermekkoromat idézte meg. Óriási nosztalgia volt a film, így a jövő évi második résztől sem várok kevesebbet. Néhány színész és karakter visszatérése mellett, temérdek új szereplő fog felbukkanni, köztük a legelső Joe is Bruce Willis alakításában, úgyhogy már most tűkön ülök.

 

A reklámfilmes Carl Erik Rinsch rendezői debütálása lesz ez a látványos, fantasy elemekkel tűzdelt kalandfilm, mely a 47 Ronin legendás történetét dolgozza fel. Keanu Reeves alakítja majd a szamurájok vezetőjét, a film két különlegessége, hogy egyrészt a 300 stílusában készítik el, valamint, hogy a filmet legnagyobb részt Budapesten forgatták. Nekem ennyi elég is, hogy ez a mozi a 2012-es esztendő leginkább várt filmjei között szerepljen.

 

Suzanne Collins ifjúsági regénytrilógiája (Az Éhezők Viadala, Futótűz, A Kiválasztott) fénysebességgel hódította meg a világot, még maga Stephen King is elismerően szólt a könyvekről, így nem csoda, ha Hollywood lecsapott rá. A kiváló rendező Gary Ross (Pleasantville, Seabiscuit) vállalkozott rá, hogy filmre vigye a „kissé” posztapokaliptikus alapanyagot. A főszerepre pedig megszerezték a jelenkor legtehetségesebb és leggyönyörűbb fiatal színésznőjét, Jennifer Lawrence-t, úgyhogy én valami nagyon nagy dobást várok.

 

George Lucas közel 20 éve dédelgetett filmterve végre elkészült! A II. világháborúban harcolt Tuskegee pilóták története nagyon régóta foglalkoztatta a mestert, aki most tudta tető alá hozni a produkciót. A történetet ő maga írta John Ridley közreműködésével, valamint a film több jelenetét is ő maga rendezte Anthony Hemingway távollétében, szóval Lucas első számú rajongójaként már csak ezért is várom ezt az alkotást. Az előzetesek egyébként egy hihetetlen látványvilágú háborús kalandfilmet sejtetnek, nem kevés drámával. Nálam ez nyerő kombináció.

 

Sylvester Stallone 2010-ben valóra váltotta minden srác gyerekkori álmát, létrehozta a legtökösebb akciófilmet, amiben együtt nyomult maga Sly, Arnie, Bruce Willis, Dolph Lundgren, és még egy csomó más kőarc is. Az Óriási siker nem maradt el, így jövőre érkezik a még keményebbnek ígérkező második felvonás, amelyben jóval több szerepet kap Arnie és Bruce, de itt lesz Jean-Claude Van Damme, valamint az aduász Chuck Norris is! Annyi izom és tesztoszteron gyűlt össze, hogy fel fog robbanni a mozivászon. Kihagyhatatlan!

 

Ridley Scott 30 év után tér vissza a science fiction műfajához, hogy elkészítse 1979-es klasszikusának, az Alien-nek előzménytörténetét. A 200 millió dollárból készülő, hihetetlenül ambiciózus produkció olyan színészeket tudhat magáénak, mint Noomi Rapace, Charlize Theron, vagy éppen Michael Fassbender. Az első teaser előzetes óriási látványvilágot és elképesztő izgalmakat ígér, így egyértelműen a jövő év egyik legvárósabb darabja.

Edgar Rice Burroughs klasszikusa kereken 100 évvel a megjelenése után végre a mozivásznon! A 11 kötetre rúgó Barsoom-ciklus első három darabja kétségtelenül a sci-fi és a fantasy műfajának alapvető darabja, amely hatással volt a Csillagok Háborújára, vagy éppen az Avatárra is. Most Andrew Stanton volt oly bátor, hogy filmre vigye John Carter marsi kalandjait olyan színészekkel, mint Taylor Kitsch, Lynn Collins, Ciarán Hinds, James Purefoy, Mark Strong, Thomas Haden Church vagy éppen Willem Dafoe. Az eddigi két előzetes nagyon durván Star Wars hangulatot ígér, szóval nem kérdés, hogy már most oda vagyok meg vissza.

 

Christopher Nolan vitathatatlanul az egyik legnagyobb és legelismertebb név ma Hollywoodban. Filmjei kivétel nélkül iszonyúan magas színvonalat képviselnek, a 2005-ben útjára indított Batman-adaptációja pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy a valaha készült legszínvonalasabb, legjobb képregény adaptáció. A 2008-as második rész, A Sötét Lovag minden elképzelhető kritikai és anyagi sikert elért, ráadásul nem érdemtelenül, így a jövő nyáron érkező harmadik, befejező rész elé szinte az egész világ óriási várakozással tekint. Az előzetesek elképesztő erejű hangulattal bírnak, a történet szinte már-már apokaliptikus végkifejletet ígér, a világklasszis színészgárda pedig garancia már előre is. Ha van jövőre egy film, ami mindenképpen kötelező, akkor az a Sötét Lovag legendájának végső felvonása!

 

Hát ennyi lett volna az évértékelőm, persze ez egy totálisan szubjektív összegzés, nyilván bárki más máshogy rakta volna össze, de nálam most így sikerült a 2011-es esztendő.