Mozgókép Blog

Zsivány Egyes: Egy Star Wars Történet (Rogue One: A Star Wars Story)

Bevezetés
Amikor a Disney felvásárolta a Lucasfilmet egyetlen dolog volt, amit biztosak tudtak: hogy minden évben ki akarnak majd hozni egy filmet. Az üzlet létrejöttének pillanatában már biztos volt a folytatás trilógia, illetve, hogy ezen kívül az univerzumot kibővítő spin-off filmeket kapunk majd. Rövid időn belül felröppentek a hírek, hogy ezek között van Han Solo előzményfilm, egy Boba Fett film, egy Yoda előzményfilm, valamint Obi-Wan Kenobi 19 évnyi remetesége is kiaknázandó terület volt a Lucasfilm kreatívjai számára. Mindezek persze jó darabig csupán előzetes tervek voltak, mindössze egyetlen filmterv volt, melynek elkészültét biztosra lehetett venni.

Ez pedig nem más, mint a vizuális effektus guru, John Knoll által megálmodott előzménytörténet az Egy Új Reményhez, mely azt mesélné el, hogyan szerezték meg a lázadók a Halálcsillag tervrajzait. Knoll írt is egy 7 oldalas történeti vázlatot, melynek a „Destroyer of Worlds”, azaz a „Világok Pusztítója” címet adta. A Lucasfilm 2013-ban adott zöldjelzést a projektnek, ami aztán rengeteg változtatáson átesve 2016 decemberében került mozikba. Mivel nagyon régóta adós vagyok ezzel a kritikával és a lustaságon kívül más mentségem nem volt rá, hogy ne csináljam meg, így végre rászántam magam. Lássuk hát, hogyan sikerült a legelső Star Wars spin-off!

Szereplők
Jyn Erso – Felicity Jones, a tehetséges angol színésznő karrierje nagy részében romantikus drámákban bizonyította színészi kvalitásait, így kiválasztása a minden ízében lázadó, kemény és „tökös” hősnő szerepére mindenképpen érdekes döntés volt. Jyn Erso a történet központi karaktere, aki akaratán kívül keveredik bele a Birodalom elleni háborúba. Bár Jones játéka engem elsőre irritál, a többedik megtekintés után már jóval szimpatikusabbnak találtam a karakterét, a színésznő pedig hitelesen hozza a kemény csaj figuráját úgy, hogy nem lesz belőle kínos erőlködés.

Cassian Andor – Diego Luna, a kiváló mexikói karakterszínész megannyi különböző szerepben bizonyított, így a parancsokat mindig hűen követő lázadó katona szerepe sem volt számára kihívás. Sőt, az az igazság, hogy Cassian karaktere a legérdekesebb lehetne Jyné mellett, hiszen egy morális értelemben meglehetősen szürke figurát kapunk, de a figura sajnos nem kap elég teret. Ezzel együtt Luna kihozza a szerepből, amit csak lehet, rajta nem múlt semmi.

Bodhi Rook – Riz Ahmed, a pakisztáni származású brit színész alakítja azt a dezertőr birodalmi teherhajó pilótát, aki először hoz hírt a készülő Halálcsillagról. Rook karaktere az egyik legsilányabbul megírt, mert azon kívül, hogy dezertált és, hogy pilóta nem tudunk meg róla semmit. Igazából végig csak lohol a többiek után, néha majrézik és ennyi. Ha létezik totál felszínesen megírt karakter, akkor Bodhi Rook mindenképpen ilyen, Ahmed pedig lehetőségei szerint korrektül hozza is ezt az egydimenziós figurát.

Chirrut Imwe – Donnie Yen, a hazájában legendának számító kínai harcművész/színész alakítja a Whillek Őrzői nevű Erő-hívő csoport egykori tagját. Yen nem egy színészzseni, de ezt a karikatúraszerű karaktert lazán megoldja. Ha van nevetséges pontja a filmnek, akkor az mindenképpen Chirrut Imwe figurája, de ezt majd később kifejtem. A lényeg, hogy Yen alakítása korrekt, a harci jeleneteit pedig tőle elvárhatóan kiválóan oldja meg.

Baze Malbus – Jiang Wen, a szintén kínai származású színész alakítja Chirrut társát és a másik, egykori Whill-Őrzőt. Malbus társával ellentétben kevésbé spirituális, ő sokkal inkább a duó kiábrándult fele. Igazá hátteret és mélységet ő sem kap, igazából csak egy folyton lövöldöző katonát kapunk, de Chirrut Imwe karakterétől eltérően Baze Malbus nem lesz közröhej, Wen pedig nagyon ügyesen oldja meg az egyébként szintén nem túl nehéz feladatát.

K-2SO – Alan Tudyk, a rendkívül tehetséges amerikai színész már számtalan különféle szerepben csillogtatta meg tehetségét, ám legjobban a komikus figurák állnak neki a legjobban. A Zsivány Egyesben is a humoros oldalát hozza Tudyk, hiszen az általa megformált K-2SO-nak köszönhető a film legtöbb vicces pillana. Az átprogramozott, egykori birodalmi droid szinte mindenre szarkasztikus beszólásokkal reagál, mindezt rendkívül szórakoztató módon teszi, így Jyn és Cassian mellett igazából a film legemlékezetesebb karaktere.

Orson Krennic – Ben Mendelsohn, a kiváló ausztrál színész hihetetlen átéléssel tud negatív karaktereket alakítani, elég csak A Sötét Lovag: Felemelkedésben, vagy a Ready Player One-ban alakított figuráira gondolni. A Zsivány Egyesben ő alakítja a Halálcsillag fejlesztéséért felelős tisztet, aki egyrészt folyton rivalizál Tarkinnal, másrészt alapvetően is egy gátlástalan, törtető szarházi. Krennic az egyik legjobb birodalmi karakter a Star Wars filmek történetében, Mendelsohn pedig lubickol a szerepben.

Galen Erso – Mads Mikkelsen, a lehengerlő tehetségű dán színész is itt van, hogy tovább növelje a film színvonalát. Mikkelsen alakítja Jyn apját, Galent, aki igazából a Halálcsillag megálmodója és megtervezője. Sajnos az ő karaktere sem kap nagyobb mélységet, pusztán a naiv, jóravaló, de kihasználható zseni kliséből kénytelen dolgozni. Kár érte, mert Galen karakterében jóval nagyobb lehetőség rejlett, ráadásul a film rendkívül alulhasznál egy ilyen remek színészt.

Saw Gerrera – Forest Whitaker, a kiváló afroamerikai színész szintén egy jobb sorsra érdemes karaktert formál meg. Ő alakítja Saw Gerrerát, aki Jyn egyfajta mentora és pótapja is egyben. A karaktert egyébként még anno George Lucas alkotta meg A Klónok Háborúja című animációs sorozat számára. A Zsivány Egyesben Saw nagyon keveset van jelen, Whitaker pedig egy kissé paranoid karaktert formál meg, teszi mindezt a kisujjából kirázva. Igazán sajnálom, hogy film mind őt, mind Mikkelsent ennyire alulhasználja.

Mon Mothma – Genevieve O’Reilly, a kevésbé ismert ír színésznő egy évtized után tért vissza a chandrilai szenátornő szerepébe. Igen, visszatért, mert bár kevesen tudják, de az előzménytrilógia utolsó felvonásában (A Sith Bosszúja) már ő alakította a karaktert, noha szerepe túlnyomó részét sajnos kivágták (a jeleneteit mindenesetre érdemes megnézni). O’Reilly nem szerepel sokat, de a karakter jelenléte mindig óriási nosztalgiával tölti be a vásznat, hiszen Mon Mothma figurája már A Jedi Visszatérben is látható volt anno.

Bail Organa – Jimmy Smits, a főként televíziós sorozatokból ismert puerto ricói származású színész is a visszatérők táborát erősíti, hiszen ő formálta meg az alderaani szenátort anno az előzménytrilógia II. és III. részében egyaránt. Bail szintén mellékszereplőként bukkan fel, aki titokban segíti a lázadók ügyét. Noha nincs sokat jelen, a Mon Mothmával közös jeleneteik a film legjobb pillanatai közé tartoznak, a rajongóknak pedig óriási nosztalgia együtt látni O’Reilly-t és Smits-t a vásznon. Igazából még egy önálló Bail Organa/Mon Mothma filmet is megnéznék.

Látvány
Az a stúdió, amelyik lazán kipengetett több mint 4 milliárd dollárt a Star Wars jogaiért egészen biztosan nem fog spórolni, ha a filmjei látványvilágáról van szó és bizony a Disney éra alkotásainak költségvetése átlagosan úgy 200 millió dollár körül mozognak. Ez a mérhetetlen pénzösszeg pedig meg is látszik ezeken a filmeken, meg nem is. Egyrészt rengeteg a helyszín, a jelmez, az effekt, mind a legmagasabb szinten kivitelezve, de valahogy mégsem nyűgözi le az embert teljes mértékben, mert a képi világ (sok minden más mellett) iszonyú önismétlő.

A Zsivány Egyes esetében a film elején kapunk egy zöld mezős bolygót (Lah’mu), pillanatokra egy kopár pusztaságot (Wobani), egy érdekesnek ható, csak éppen rövidsége miatt semmit nem mutató bányászkolóniát (Kafrene), egy sötét, viharos, esőáztatta sziklabolygót (Eadu), egy sokadik sivatagbolygót (Jedha), amit csak az különböztet meg a Tatooine-tól, hogy kimondják a nevét, meg egy trópusi világot (Scarif), ami pálmfáival meg homokos tengerpartjával tényleg szép, csak ugye ez is teljesen hétköznapi, földi környezet. Rövid időre felbukkan még a Mustafar lávabolygója is, ami remek húzás volt, csak kár, hogy nem mutatnak belőle sokat.

A készítők annyira rettegnek attól, hogy bármi eredetit, vagy újat alkossanak, hogy gyakorlatilag szinte csak önismétlést kapunk, szégyentelenül felhasználva mindent, amit anno a szentként tisztelt eredeti trilógiában is láthattunk. Ha van is bármi friss ötletük, az meg is marad ötletszinten, nehogy kizökkentsék a nézőt a jól megszokott komfortzónájából, így marad a biztonsági játék. És ez nem csak a helyszínekre igaz, de a jelmezek, a járművek is mind visszatérő elemek az eredeti trilógiából. Persze itt mentségként mindenképpen fel kell hozni, hogy mivel pillanatokkal vagyunk csak a IV. Rész előtt, így eltérni nagyon nem is lehet, csak hát a Disney öt év alatt öt filmen át képtelen ettől elszakadni.

Ezzel együtt az operatőr (Greig Fraser), a vágók (John Gilroy, Colin Goudie, Jabez Olssen) és a látványtervezők (Doug Chiang, Neil Lamont) odatették magukat, így mondom, a végeredmény abszolút professzionális, a Star Wars hangulat is átjön a képi világnak köszönhetően, csak éppen olyan érzés, mintha mindig ugyanazt az egy filmet nézném újra és újra. Az ILM effektmestereit pedig mindenképp meg kell még említenem, mert a szokásos zsenialitásuk mellé ezúttal két, már elhunyt színészt is fel kellett „támasztaniuk”. Tarkin nagymoff és Leia hercegnő digitálisan lett újraalkotva több-kevesebb sikerrel, de erre még visszatérek.

Zene
A Star Wars saga rendelkezik nem csak az egyik legjobb, de a legegységesebb zenei világgal, hiszen a legendás John Williams szerezte mind a hat, George Lucas által készített film score-ját, de a Disney éra folytatás trilógiájának zenéjét is. A spin-offok esetében biztos volt, hogy új zeneszerző érkezik majd, így nagy érdeklődéssel vártam, kire esik majd az alkotók választása. A befutó pedig az az Alexandre Desplat lett, akit a szakma nagyon magasan jegyez, számomra viszont még soha nem alkotott igazán maradandót. Hogy milyen Star Wars zenét hozott volna össze, már sosem tudjuk meg, mert három hónappal a premier előtt lecserélték őt a jelenkor egyik, ha nem a legfelkapottabb komponistájára, Michael Giacchinóra.

Giacchino nagyon megbízható zeneszerző, több remek pillanata volt már (pl. a Jurassic World filmek), így előzetesen sokat vártam tőle. A végeredmény pedig, ha nem is kiváló, de mindenképpen nagyon erős, pedig nem így indulunk. Mint aláfestő zene remekül működik, de egy Star Wars film score-jának önállóan is meg kell állnia a lábán. Ehhez képest a lemezt indító két szerzemény (He’s Here For Us, A Long Ride Ahead) eléggé langyos, de a film két főtémáját azért már bevezeti. Az egyik ezek közül a Birodalomhoz köthető, katonásabb induló, a másik egy heroikus téma, ami Jyn és a lázadók zenei motívuma lesz. Az első emlékezetesebb szerzemény a Trust Goes Both Ways, ami egyszerre áraszt drámai, hősies és baljós hangulatot.

Innentől jönnek a score legerősebb pillanatai: a Halálcsillag fenyegetését megidéző When Has Become Now, a kissé misztikus hangulatú Jedha Arrival, a klasszikus, Giacchino-féle akciótétel Jedha City Ambush, a gyönyörű és drámai zongorás tétel a Star-Dust, hogy aztán kicsit leüljön a hangulat (Confrontation On Eadu), melyet egy remekbeszabott sötét darab követ (Krennic’s Aspirations). Ezután kapunk még egy szomorkás, mégis felemelő tételt (Rebellions Are Built On Hope), hogy ezt követően sorjázzanak a tucat szerzemények (Rogue One, Cargo Shuttle SW-0608, Scrambling The Rebel Fleet, AT-ACT Assault), amiket csak az dob fel, hogy Giacchino belefűzte a klasszikus Star Wars témákat is.

A végére azért ismét magára talál zeneszerzőnk és kapunk három kiváló témát. Ott a feszültséggel teli The Master Switch, a drámai és hősies Your Father Would Be Proud, valamint kimagaslóan erőteljes Hope, ahol csak azt bánhatjuk, hogy túl rövid. Akárhogy is nézem, Giacchino a gyengébb pillanatok és a töltelékszerzemények ellenére is odatette magát és score-ja sokkal frissebb és hangulatosabb, mint például Az Utolsó Jedi zenéje és ez egy John Williams-szel szemben nagy szó, még akkor is, ha a bűnrossz VIII. rész kapcsán a mester nem is nagyon tudott ihletet meríteni a vásznon pergő celluloid-szemétből. Mindent összevetve, a Zsivány Egyes zenéjét bátran ajánlom mindenkinek a filmtől külön hallgatva is.

Történet
Elérkeztünk a film legfontosabb részéhez, ahhoz, ami az egész alapja. Ha megnézünk akármilyen filmet, látni fogjuk, hogy lehet bármilyen jó a rendezés, kiváló a szereposztás, vagy lenyűgöző a látványvilág, ha a történet félresiklik, akkor lényegében az egész oda, még akkor is, ha egy rossz sztorival és forgatókönyvvel rendelkező filmből is ki lehet hozni valami nézhetőt. És, hogy miért emeltem ezt ki ennyire? Mert a Disney által készített folytatás trilógia itt vérzett el, de szinte minden lehetséges módon. Nem nagyon ragoznám, megtettem már a mindhárom film kritikájában, a lényeg, hogy azon filmek tükrében azért jogosan merül fel kétség a nézőben, hogy a spin-off filmek esetében képes lesz-e az egeres stúdió valami értékelhetőt alkotni.

Alapvetően teljesen rendben van maga a koncepció, hogy egy már meglévő sztorihoz írnak hozzá egy mellékszálat, ezt megtette már anno az Expanded Universe is nem egyszer könyvek és képregények formájában. Ahogy a bevezetőben már írtam, a vizuális effekt mester, John Knoll volt az, aki előállt a sztorival, melyben azt a lázadó csapatot követhetjük nyomon, akik megszerzik az első Halálcsillag tervrajzait és eljuttatják azt Leia Organának. Knoll már nagyon régóta rá volt feszülve erre a témára, még 2005 körül dobta fel az ötletet George Lucasnak, mikor hallotta, hogy a mester élőszereplős Star Wars tévésorozatot készít. Mivel azonban a sorozat költségei irtózatosan magasak lettek volna, a projektet lelőtték, Lucas pedig közben nyugdíjba vonult.

2012 végén aztán a Lucasfilmet felvásárolta a Disney, Knoll pedig azonnal be is dobta az ötletet a fejeseknél, akik lényegében azonnal rá is bólintottak. Mint már említettem, Knoll nem csak az ötletet hozta, de írt egy 7 oldalas story treatmentet is, melynek a Destroyer of Worlds, magyarul a Világok Pusztítója címet adta. Ez utalás Robert J. Oppenheimer fizikus szavaira, mikor a Manhattan-terv keretében felrobbantották az első atombombát. A Knoll által elképzelt sztori nagyon különbözött attól, amit végül a kész filmben láthattunk. Az ő eredeti verziója jóval kisebb méretekben gondolkodott. Afféle heist filmként képzelte el, hangulatában a Mission: Impossible és a Vadászat a Vörös Októberre keverékeként.

Aztán a stúdió előbb felkérte a fájdalmasan tehetségtelen Gary Whittát (a PC Gamer magazin egykori főszerkesztőjét és a Will Smith-féle After Earth íróját), majd Chris Weitz-et, akik szépen lassan háborús filmmé formálták a projektet. A Knoll-féle lázadó csapatot teljesen átírták/lecserélték, egyedül a főhős Jyn Erso maradt meg, akit központi karakterré formáltak. Rajta kívül csak Orson Krennic maradt meg az eredeti sztoriból, de őt is átírták (eredetileg a lázadók közé beépült birodalmi kettős ügynök volt). A probléma viszont alapvetően nem ez. Hanem az, hogy a megalkotott karakterek egész egyszerűen semmilyenek. Nincs hátterük, nincs igazi személyiségük, csak úgy vannak.

Cassian Andor figurájáról annyit tudunk meg, hogy elkötelezett lázadó, aki az ügyért bármire hajlandó. A karakter morálisan eléggé a szürke zónában mozog, amitől izgalmas is lehetne a figura, de egyrészt a koncepció nem működik, mert a Star Wars mindig is tisztán külön tudta választani a jót és a rosszat és a néző miért is szimpatizáljon a lázadókkal, ha hasonló módszerekkel élnek, mint a Birodalom, másrészt pedig Cassian sem kap mélységet, egy két mondatban felskiccelt figura. Aztán ott van Bodhi Rook, aki még ennyit sem kapott. Dezertőr birodalmi pilóta, aki Galen Erso üzenetét hozza a Halálcsillagról és ennyi. Totál nulldimenziós karakter. Nála még a dorid K-2SO is komplexebb szereplő.

És akkor ott vannak a Whillek Őrzői, a két ázsiai színész által megformált figura, akik szinte már karikatúra-szerűek. Egyrészt két buddhista szerzetes típusú karakterről van szó, így az, hogy ázsiai színészeket szerződtettek a szerepre már önmagában kicsit paródia szagú, de ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy Malbus totál semmilyen, csak azért van, hogy mindent és mindenkit lelőjön a flintájával, míg Chirrut Imwe az egész Star Wars univerzum talán legerőltetettebb, legnevetségesebb karaktere. Egy vak faszi, aki egy darab bottal megveri a páncélos, elit birodalmi rohamosztagosokat, aki egy lézernyílpuskával kapásból leszed egy TIE-vadászt és aki, csak mert beakadt lemezként kántál egy mondatot, nem lehet eltalálni a csata kellős közepén.

Persze a Star Wars világában láttunk már elképesztő dolgokat karakterektől, de itt az alkotók maguk hangsúlyozták ki, hogy a Whillek Őrzői nem Erő-használók, csak Erő-hívők, így átlagos emberekről beszélünk. Ezek után viszont felmerül a kérdés, hogy a néző mégis hogy vegyen komolyan egy ellenséget, hogy vegye komolyan a nagy és gonosz Birodalom fenyegetését, ha egy vak fószer bottal képes halomra verni a katonáit? Ilyen az, amikor a menőség a tartalom és a logika elé van helyezve. A karakterek közül igazából négyen működnek. Jyn, aki magányos, a galaxisra magasról tevő szereplőből lesz felelősséget vállaló hős, bár motivációi meglehetősen személyes jellegűek és a jellemfejlődése baromi gyors.

Aztán a tragikus sorsú Galen Erso, aki akarata ellenére van arra kényszerítve, hogy megalkossa a létező legpusztítóbb fegyvert. Nagyon jó a karakter koncepciója, igazán kár, hogy alig szerepeltetik, pedig tényleg sokkal érdekesebb, mint a főszereplő akármelyik tagja. Nagyon jó még ezen kívül Krennic és Tarkin hatalmi harca, ebből is jóval többet kellett volna még mutatni, mert ezerszer érdekesebb, mint bámulni a vak fazont és az érdektelen haverját. Saw Gerrerának sincs semmi szerepe, ordít, hogy csak a fan service miatt vették elő, ahogy Darth Vader szerepeltetése sem szükségszerű a történet szempontjából, jelenléte szintén a rajongói elvárásokat szolgálja ki, de legalább őt nagyon jó érzékkel emelték be a cselekménybe.

És akkor a cselekmény. Igazából ez is olyan felemás. Andor hírt kap a Birodalom új pusztító fegyveréről és, hogy egy Galen Erso nevű fazon alkotta meg. Ezek után fel kell kutatni Erso lányát, mert ő az egyetlen, akivel Gerrera szóba áll (lévén ismerik egymást) és aki elvezetheti őket Galenhez. Innentől pedig már az Erso papa információi alapján történő tervrajzlopás és a film utolsó harmadát uraló elképesztően király csatajelenet marad. Igazából meglehetősen sovány a sztori, ordít az egészről, hogy alibi az egész. Felvezetés a grandiózus fináléhoz, ami tényleg földbe döngölő. de nem ártatott volna, ha az egész történetet érdekesebbre írják meg. Nem meglepő, hogy ha bárkit megkérdezünk arról, mi az, ami a Zsivány Egyesből emlékezetes számára, akkor kivétel nélkül Darth Vader jeleneteit, illetve a vége csatát fogja mondani.

Rendezés
A fiatal angol rendező, Gareth Edwards a Zsivány Egyest megelőzően mindössze két filmet jegyzett. Rendező debütálása egy 2010-es független sci-fi a remek kritikákat kapott Monsters, illetve a 2014-es Godzilla, amivel a Warner stúdió szörnyuniverzuma útjára indult. Előbbi alkotásához nem volt szerencsém, a Godzillához viszont igen és meg kell, hogy mondjam, előzetesen nem volt nagy bizodalmam a rendezőben. Edwars ugyanis képes volt a szörnyek királyából egy meglehetősen unalmas, álművészieskedő filmet csinálni, ahol még a látványvilág is tök semmilyen volt.

Ehhez képest a Zsivány Egyes ügyesen és hatásosan összerakott film, ami még történeti hiányosságai ellenére is működik, mi több, a Disney korszak filmjei közül messze a legjobban sikerült. A nem túl vastag sztorit Edwards igyekszik minél pörgősebb tempóban elmondani, a cselekmény nem nagyon ül le. Felskiccelt karaktereivel sokat nem tud kezdeni, de láthatóan nem is akar. Mindennel a nagy finálénak ágyaz meg, amit viszont zseniálisan vezényelt le. Ha ugyan ő volt! Ugyanis nem mehetünk el a tény mellett, hogy a film utómunkálatai során felkérték Tony Gilroyt, hogy írja át a film végét, illetve ő is vezényelte le az utóforgatásokat.

Az átírások végül a film elég jelentős hányadát érintették, erről árulkodik az előzetesek és a kész film közti különbségek is. Ott van Gerrera jeleneteinek megváltoztatása, a külseje is egész más lett, aztán a scarifi csatából hiányzik kismillió olyan rész, ami a trailerekben benne volt: Jyn és a csapat a birodalmi bázison menekül, Jynék a parton akcióznak a lépegetők ellen, Krennic a csatatéren sétál, Jyn szemtől szemben egy TIE vadásszal és egyebek. Hogy ezekre a változtatásokra miért volt szükség azt nem tudni, mindenesetre megnézném az eredeti verziót is. Az viszont biztos, hogy Gilroy átírásainak köszönhetően halt meg az összes karakter, mert eredetileg Jyn és Cassian túlélték volna a filmet, illetve Vader filmvégi akciózása is az ő érdeme.

Akárhogy is alakult végül a sztori, Edwardstól nem vehetjük el, hogy a hangulatot remekül teremtette meg. Hogy több évtizednyi távolságból is hihetetlen érzékkel illesztette hozzá a filmet az Egy Új Reményhez, hogy ügyesen használja a fan service-t (Mustafar, klónháborús tank, Mon Mothma, Bail Organa, Coruscant) és csak a tényleg tök feleslegesen beleerőltetett Ponda Baba/Dr. Evazan duónál érzi azt az ember, hogy ez már nagyon nem kéne. Nagyon jók a Krennic és Tarkin közti jelenetek, ahogy Krennic látogatása Vader kastélyában is, illetve a Halálcsillag még sosem volt ennyire félelmetes és fenyegető, mint ebben a filmben.

Ami viszont mindenképpen negatívum, hogy mivel a karakterek totál elnagyoltak, így a drámainak szánt haláluk sem érinti meg a nézőt, hogy bár megteszi Jynt főhősnek, a jellemfejlődése hipersebességgel megy végbe: a film elején még totál tojik mindenre, majd a sztoriban kb. egy nap, ha eltelik és lázadóbb lesz a lázadóknál. Már ő tart motivációs beszédet a birodalom elleni harcra buzdítva, az emberek meg rögtön követik is ezt az egyébként számukra totál idegen valakit. Illetve a rohadtul kínos multikultit is meg kell említeni, mert valahol baromi mókás, hogy a csapatban találunk arabot, latint, ázsiait és az egészről ordít, hogy patikamérlegen lett kimérve a polkorrektség nevében.

Illetve a végére hagytam még egy dolgot, ami nem is a film minőségéről szól. A Zsivány Egyes visszahozza Tarkint, akit úgy oldottak meg, hogy egy másik színész testére digitálisan rárajzolták a ’94 óta halott Peter Cushing arcát, illetve a fináléban hasonló módszerekkel „hozzák vissza” a fiatal Leiát. És bár ekkor Fisher még élt, de mindenképpen rendkívül morbid a gondolat, hogy egy már halott színészt nézek a vásznon. Őszintén remélem, hogy nem ez lesz a mozi jövője, bár olyat is hallani, hogy James Deannel a főszerepben szeretnének új filmet készíteni (érted, a fickó 1956-ban halt meg). Nagyon remélem, hogy a nagyközönség nem lesz vevő erre, mert bár lehet, hogy én vagyok maradi, de nekem ez totál hullagyalázás.

Összegzés
Akárhogy is nézem, a Zsivány Egyes hibái és hiányosságai ellenére is a Disney korszak messze legjobb filmje. Igazából ez egy igen jó Star Wars mozi, de úgy gondolom, hogy ha kicsit bátrabbak és jobban ragaszkodnak Knoll eredeti heist filmes koncepciójához, ha képi világában, helyszíneiben mer eredetibb és kreatívabb lenni, ha nem rendelnek alá mindent a finálénak és Jynen kívül írnak normális karaktereket is, akkor most nem csak egy jó, hanem kiváló Star Wars filmről beszélhetnénk. Ezek ellenére is csak ajánlani tudom ezt a filmet, mert szórakoztató, mert látványos és szórakoztató. Bárcsak a Disney valamennyi Star Wars mozija tudná hozni legalább ezt a szintet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.