Mozgókép Blog

Zack Snyder: Az Igazság Ligája (Zack Snyder's Justice League)

Bevezetés
A képregényfilmek nem mindig örvendtek akkora népszerűségnek, mint manapság, különösen nem a műfajt mára teljesen uraló szuperhőstörténetek. Az évtizedek során ezen a produkciók jobbára tévében, vagy olcsó „serial”-ok formájában voltak láthatóak. Az első igazán nagy volumenű produkció Richard Donner 1978-as Superman filmje volt, ami óriási sikert aratott, mégsem hozta magával a képregényfilmek hullámát, sőt, igazából még bő egy évtizeden át csak e film folytatásai tudtak a nagyvásznon hódítani, egyre kisebb sikerrel és egyre silányabb minőségben.

A második nekifutás Tim Burton 1989-es Batman mozija, ami szintén osztatlan sikert aratott és 1997-ig bezárólag további három folytatást ért meg. A ’90-es évek végétől aztán Hollywood elkezdte felfedezni magának a zsánert, de valahogy a DC Comics két nagy héroszán kívül nem bíztak nagyon egyik karakterben sem. Aztán az ezredfordulón fordult a kocka, hiszen jött Bryan Singer X-Men adaptációja és a képregényfilm egycsapásra „felnőtt”.

Innentől pedig már sorra jöttek a feldolgozások: Pókember, Batman, Superman, Hulk, a Fantasztikus Négyes és még lehetne sorolni. Persze ezen filmek legtöbbje még mindig felemás megítélés alá esett, igazi kivételt csak Christopher Nolan Sötét Lovag trilógiája képez. 2008-ban aztán a Marvel útjára indította a mozis univerzumát, ami bő egy évtized alatt kitermelt 22 filmet meg még jó pár kapcsolódó sorozatot. A Marvel kolosszális sikere a rivális DC-t is az univerzumépítésre ösztönözte, ám náluk elég lassan indult be a gépezet.

2013-as indulása óta a DC Moziverzum kilenc filmnél tart és minőségét, valamint megítélését tekintve is rendkívül hullámzó a teljesítmény. Már kezdetekkor egy olyan utat választottak maguknak, ami élesen eltért a Marvel koncepciójától, ám ez az út több kockázatot is rejtett magában, aminek a vége egy eléggé tudathasadásos állapot lett. Ennek a csúcspontja a 2017-ben bemutatott Az Igazság Ligája, melynek totálisan zavaros forgatási körülményei már önmagában legendássá tették a filmet a minősége ellenére is.

Négy évvel annak bemutatása után most az HBO-nak (és mindenekelőtt a rajongóknak) köszönhetően bemutatásra került a film egy teljesen más verziója. Egy olyan verzió, amit annak alkotója eredetileg elképzelt. A kritikában igyekszem majd részletesen körbejárni, hogy mi, miért és hogyan történt a háttérben, hogy mi vezetett a legendás „Snyder Cut” elkészítéséhez és, hogy miként hathat ez ki a közeljövőben más filmekre.

Szereplők
Bruce Wayne/Batman – Ben Affleck, a 2000-es évek bájgúnár szépfiúja az évtizedek alatt azért szépen kinőtte magát megbízható, jó színésszé és még jobb rendezővé. Batman szerepére Affleck remek választás lett. Kiállása, fizikuma és az egész megjelenése olyan, mintha csak a képregények lapjairól lépett volna le. Emellé megvan a kellő karizmája is, hogy minden idők egyik leghíresebb képregényhősét kellő hitelességgel jelenítse meg. Az Igazság Ligájában másodszor bújik a denevérjelmezbe és a rendezői változatnak köszönhetően végre nem válik vicc tárgyává, de erre még kitérek.

Clark Kent/Superman – Henry Cavill, tehetséges angol színész valósággal berobbant a 2013-as Acélemberrel. Nem is csoda, hiszen tökéletes választásnak bizonyult a kriptoni hős megformálásához. Affleckhez hasonlóan ő is olyan, mintha csak a képregényből lépett volna ki. Bár sokan Christopher Reeve-t tartják a legjobb Supermannek, Cavill alakításában a figura végre túlnő a szimpla kiscserkész figuráján és jóval összetettebb karakterré válik. Cavillben is megvan az a karizma, a jelenlét, hogy uralja a vásznat, mi több, neki köszönhetően Superman végre olyan „isteni” formájában jelenik meg, ahogy előtte sosem.

Diana Prince/Wonder Woman – Gal Gadot, a lélegzetelállítóan szép izraeli modell nem sok filmes tapasztalattal bírt, mielőtt leszerződtették volna a csodálatos amazon szerepére, ráadásul eleinte sokan kétkedve fogadták, hogy alkalmas lesz-e a szerepre. Gadot azonban jött, látott és győzött, hiszen mára gyakorlatilag eggyé vált a karakterrel, mást már el sem tudnánk képzelni a szerepben. Hiába a limitált színészi képességek, Gadot abszolúte meggyőző a szerepben, egyszerre képes nagyon kemény és nagyon érzelmes is lenni, aminek köszönhetően lényegében ő a film lelke.

Arthur Curry/Aquaman – Jason Momoa, a hegyomlás méretű hawaii színész alapvetően mindig önmagát alakítja és van, hogy ez jól áll egy filmnek. Aquaman esetében a karaktert hozzáigazították Momoához, így abszolút működik a dolog, ráadásul a moziváltozathoz (és a 2018-as önálló filmjéhez) képest itt ő is sokkal komolyabb, ami szerintem sokkal jobban passzol a karakterhez. A mozis verzióhoz képest egyébként ő nem szerepel annyival többet, igazából csak jobb jeleneteket kap.

Barry Allen/The Flash – Ezra Miller, a fiatal amerikai színész nekem sosem volt szimpatikus és őszintén szólva nem is értettem az ő szerződtetését a Villám szerepére, pláne úgy, hogy szerintem Snyder kivétel nélkül tökéletesen castingolt a szerepekre. A félelmem beigazolódni látszott a mozis verzió megtekintése közben, mert egy idétlen, vicceskedő hülyegyereket kaptunk. A rendezői változat azonban helyre teszi a dolgokat és a jelentősen megtoldott játékidőnek, valamint az eredetileg felvett jeleneteknek köszönhetően Barry sokkal szerethetőbb, sokkal szimpatikusabb karakter.

Victor Stone/Cyborg – Ray Fisher, a fiatal afro-amerikai színész lényegében újoncnak számít, hiszen ez volt az első igazi filmes projektje, korábban csak a tévében és a színházban tűnt fel. A rendezői változat megtekintése után kijelenthető, hogy a legnagyobbat Fisher nyerte, hiszen míg a mozis verzióban alig szerepel és semmi emlékezetes nem kötődik hozzá, addig itt komplett eredetsztorit kap, meglepően mély drámai háttérrel és apa-fiú konfliktussal, ráadásul a színész kiválóan is hozza a karaktert. A bemutató előtt Zack Snyder többször elmondta, hogy a filmnek valójában Cyborg a szíve és a kész műt elnézve tulajdonképpen ez teljes mértékben így van.

Lois Lane – Amy Adams, korunk egyik legkiválóbb színésznője remek választás volt anno a Daily Planet újságírónőjének szerepére. Az Acélember és a Batman Superman ellen után most értelemszerűen kissé háttérbe szorul, de ezzel együtt Lois karaktere nagyon fontos a történet szempontjából, sőt, valójában központi figura.

Alfred Pennyworth – Jeremy Irons, a zseniális angol színész a BvS után immáron másodszor játssza el Bruce Wayne inasának szerepét és a rendezői változattal bizony ő is csak nyert. Mert míg a 2017-es Whedon filmben pusztán humorfaktorként volt jelen, addig itt ismét erkölcsi iránytű Batman számára. Remek jeleneteket és remek dialógusokat kapott a karakter, Irons pedig lubickol a szerepben.

Mera – Amber Heard, a manapság főként botrányaival reflektorfénybe kerülő csodaszép színésznő alakítja Arthur leendő szerelmét és egyben Atlantisz leendő királynőjét. A karakter már felbukkant a mozis változatban is, igazi főszerepet azonban csak Aquaman önálló filmjében kapott. Most az Igazság Ligája rendezői változatában neki is kicsit több szerep jut, hogy mást ne mondjak a Steppenwolf elleni harca már önmagában fantasztikus. Heard egyébiránt jól hozza a karaktert, kár, hogy az életben totál pszichó a csaj.

Silas Stone – Joe Morton, a veterán színész egyszerre remek és jópofa választás Cyborg apjának szerepére, hiszen a legendás Terminátor 2 Miles Dyson-jaként poén őt megint egy olyan szerepben látni, ahol magas szintű mesterséges intelligenciával szórakozik. Victor és apjának ellentmondásos kapcsolata brutálisan szétvagdosva és átírva már a mozis változatban is ott volt, igazán azonban most tud kiteljesedni. Ennek köszönhetően Morton is nagyobb teret kap és ezt remek alakítással hálálja meg.

Martha Kent – Diane Lane, a kiváló színésznő harmadszor látható Clark Kent földi anyukájának szerepében. Ahogy Lois, úgy a történetből adódóan ő is kisebb szerephez jut ezúttal, azonban rövid felbukkanásai nagyon sokat adnak hozzá a filmhez és Superman karakteréhez egyaránt. Rövid játékideje ellenér egy nagyjelenetet ő is kap, kár, hogy azt a fan service oltárán kicsit feláldozza Snyder, de erre még visszatérek.

James Gordon – J.K. Simmons, a zseniális karakterszínész szerződtetését óriási örömmel fogadtam anno, épp ezért fáj a szívem, hogy talán most láthatjuk őt első és utolsó alkalommal a szerepben. Meglepő módon ő nem kap igazán nagyobb szerepet ebben a változatban sem, talán három jelenete van, akkor viszont nagyon jó. Annyit mondhatok, nagy kár lenne, ha nem láthatnánk Simmons Gordonját egy önálló Batman filmben.

Hippolyta – Connie Nielsen, a csodaszép dán színésznő is jól járt az Igazság Ligája rendezői változatával, hiszen több és hosszabb jeleneteket kapott. A mozis változatban egyszer bukkan fel, akkor is megkurtított játékidővel, most viszont kicsit többet akciózik és vele együtt az amazonok világából is többet kapunk. Nielsen amúgy remek választás volt a szerepre, még így hatvan felé közeledve is (simán letagadhat amúgy egy tízest) lélegzetelállítóan szép és tele van energiával, egy pillanat alatt elhiszem neki, hogy ő az amazonok királynője.

Nuidis Vulko – Willem Dafoe, a kiváló színészt már láthattuk ebben a szerepben, méghozzá Aquaman önálló filmjében. Ám a karakter bizony eredetileg Snyder filmjében debütált volna csak hát ő bemutatkozása is a vágóasztalon végezte. Vulko pusztán egy jelenetet kap, azonban az eléggé fontos, mert sokat hozzátesz Arthur karakteréhez és annak Atlantisszal szembeni ellenérzéseihez. Bár csak egy jelenetről beszélünk, Dafoe mégis nagy átéléssel hozza a csalódott mentor figuráját.

Látvány
Egy ilyen gigászi mozi költségvetése mindig óriási, az Igazság Ligája esetében azonban szinte megtippelhetetlen. A Joss Whedon-féle változatnak egy laza 300 millió lett elkönyvelve, ami irtózatosan nagy összeg. Ebben ugye benne van mindaz, amit Snyder csinált és a rettentő sok újraforgatási költség is. Ehhez képest a sebtében összedobott mozis változat képi világa nem kevés kívánnivalót hagyott maga után, legyen szó a film képi világáról, a főgonosz, Steppenwolf kivitelezéséről és persze a hírhedt Superman-bajusz eltűntetéséről.

Utóbbi temérdek élcelődésnek volt a célpontja, hiszen mikor nekikezdtek az újraforgatásoknak, addigra Cavillnek már az új Mission: impossible filmben volt jelenése, ahol nagyon menő arcszőrzettel kellett feszítenie. Az Igazság Ligája újravett jeleneteinél viszont a Paramount stúdió nem járult hozzá, hogy leborotválja, így digitálisan tüntették el az arcáról, a végeredmény meg baromira bizarr lett.

Mikor bejelentették, hogy elkészülhet a „Snyder Cut”, sejteni lehetett, hogy az utómunkálatok miatt nem kevés pluszpénzt kell még rákölteni, ám a megszavazott 70 millió dollár még így is döbbenetesen sok. A kész filmet látva viszont messzemenően megérte. Egész egyszerűen minden szebb, minden jobb és minden kidolgozottabb, mint a mozis változatban. A film most már nem csak magán viseli a rendezőre jellemző sajátos, komor képi világot, de ki kell emelnem Steppenwolfot, akit teljesen újradizájnoltak, megkapta a rendező által elképzelt eredeti külsejét, ami ezerszer félelmetesebb és hatásosabb, mint az a vicc, amit a moziban láthattunk.

Az effektguruk éltetése mellett természetesen ódákat kell zengenem az operatőr Fabian Wagnerről is, akinek ez a változat szintén megváltás, egyrészt mert elmondása szerint a pótforgatásokat nem is ő vette fel, másrészt pedig mert a kiherélt képi világ (Istenem, azok a gusztustalan, harsány színek…) végre visszanyerte eredeti formáját. Ugyanígy méltatnom kell a jelmez, látvány- és díszlettervezőket, mert fantasztikus munkát végeztek és a vágókat is csak méltatni tudom, mert egy 4 órás produkciót ennyire jó tempójúra és sodró lendületűre megvágni nem kis művészet.

Zene
Snyder azt a Tom Holkenborgot kérte fel a film zenéjének megírására, aki már a Batman Superman ellen score-jából is kivette a részét, ott még Hans Zimmerrel közösen. A rendező távozásával aztán ő is le lett cserélve, Whedon pedig a régi mostoros Danny Elfmant kérte fel. Ez önmagában még nem is lett volna baj, hiszen számtalan kiváló és emlékezetes taktus köthető a nevéhez, ám Elfman már igen régen karmait vesztette, felidézni sem tudom, mi volt az utolsó igazán jó score tőle. A végeredmény pedig ilyen is lett. Nem, hogy önállóan nem állja meg a helyét, de még aláfestő zeneként is gyenge, egy-két érdekesebb dallamot találunk és ennyi. Azt meg már nem is említem, hogy teljesen bizarr volt, ahogy pillanatokra megidézte a Donner-filmek Superman főtémáját, meg a saját, Tim Burton Batman-filmjeihez komponált dallamait, mert hangulatilag közük nincs ehhez a projekthez.

Ezek fényében nagyon kíváncsi voltam, hogy a zeneszerzői székbe visszaülő Holkenborg mit fog kihozni, főleg, hogy szerintem eléggé önismétlő fazon, eddig nem sok maradandót alkotott. Legyen szó a legutóbbi Mad Max, vagy Terminátor filmről, ahol ugyan akadt néhány erőteljes tétel, de összességében elég közepes zenék és a Batman Superman ellen esetében is Zimmer volt az, aki igazán vitte a prímet. Az Igazság Ligája kapcsán viszont elmondható, hogy ez eddig a főműve és bizony nem is akármilyen. Mintha maga Holkenborg is érezte volna, hogy most nagyot kell dobnia, így kijelenthetem, hogy messze a legkreatívabb, legsokszínűbb és legerőteljesebb teljesítményét rakta le az asztalra.

Közel négyórányi zene, ahol megtalálunk mindent, amit csak filmzenekedvelő ember kívánhat. Van itt lassan, baljóslatúan építkező darab (A Hunter Gathers, Things Fall Apart, Middle Mass), van zaklatott, erőteljes dobokkal dolgozó akciótétel (Wonder Woman Defending, No Paradise No Fall), amiben nem csak a hősnő már jól ismert témája köszön vissza, de kap egy új, ősi görög kórusokat idéző énektémát is, amit sokan nem kedveltek, én viszont oda vagyok érte. Aztán van még rendkívül sötét, nyomasztó zene (No Dog No Master), drámai darab (Cyborg Becoming, Superman Rising Part 1), van néhány nyugodtabb pillanat (Urgrund, Earthling), de kiemelkedő az Acélember visszatérése is (Superman Rising Part 2). És hát mindenképpen meg kell említenem Villám nagy pillanatát (At The Speed Of Force) és a Liga főtémáját is (The Crew At Warpower), mindkettő iszonyú erőteljes és hősies, abszolút csúcspontok.

Végezetül pedig szólnom kell a filmben elhangzó dalokról is. Van két jó érzékkel kiválasztott Nick Cave nóta (Distant Sky, There Is A Kingdom), egy izlandi népdal (Vísur Vatnsenda-Rósu) és két feldolgozás is. Egyik a Song To The Siren, ami Tim Buckney szerzeménye, itt Rose Betts csodaszép hangján csendül fel és Barry, valamint Iris találkozását festi alá nagyon hatásosan. A másik pedig Leonard Cohen örökbecsű szerzeménye a Hallelujah, amit Allison Crowe tolmácsolásában hallhatunk. Ez utóbbi azért is különleges, mert a dal eredetije a rendező Autumn nevű lányának volt a kedvence, aki tragikus körülmények között hunyt el, Snyder pedig az ő emlékének is ajánlotta a filmet. A zenéről pedig összességében elmondható, hogy elképesztően súlyos, sötét és nyomaszót soundtrack, amit viszont bátran ajánlok mindazoknak, akik vevők az ilyesmire, mert a monumentális terjedelme ellenére sem unalmas egy pillanatig sem.

Történet
Elérkeztünk a film talán legkritikusabb pontjához, hiszen nem csak, hogy a történet mindig a legfontosabb egy film esetében, de a vágásnak és az újraforgatásoknak köszönhetően ez is sérült a legjobban. Természetesen a váz, az alapsztori az ugyanaz: a hódító Steppenwolf elindul seregével, a Paradémonokkal, hogy begyűjtse az Anyadobozokat és leigázza a Földet, Batman pedig igyekszik csapatot toborozni a feltartóztatására. Ebben mindkét film megegyezik, azonban a kivitelezés, a sztori részletei, a karakterek háttere és komplexitása… valami ég és föld a különbség.

Ez mondjuk annak fényében sem lehet túlságosan meglepő, hogy a mozis változat tokkal-vonóval együtt 120 perc, míg a rendező 242! Hangyányi különbség. Az az igazság, hogy azt sem tudom, hol kezdjem, mikor a két verzió különbségeit kéne megragadnom, mert ez szó szerint a bőség zavara. Már maga a kezdés is teljesen más, mert a mozis változattal ellentétben itt a második film végével, azaz Superman halálával indítunk, ami felébreszti az Anyadobozokat, míg Whedon verziójában egy rémesen kínos telefonos videóval indítunk, amit kisgyerekek készítenek Supermanról (meg annak CGI szájáról), amit aztán egy tök béna Batman-es akció követ egy Paradémon ellen.

Már önmagában ez a két, teljesen eltérő nyitány megadja a hangulati különbséget. Ezt követően Joss Whedon szinte módszeresen azzal szórakozik, hogy kontár módon nyirbáljon szét sztoriszálakat, karakteríveket, hazavágva ezzel az egész cselekményvezetést. Felhasznál ugyan nagyjából úgy 20%-ot abból, amit Snyder leforgatott, de teljesen hibásan és sokszor még azokat is tönkretéve, köszönhetően az ízléstelen átszínezésének.

Snyder lassan, fokozatosan építi a sztoriját és ellentétben a mozis változattal hagy időt a karaktereire. Mivel itt Supermant, Batmant és wonder Womant leszámítva senkinek nem volt rendes bemutatkozása, így azért csak fel kéne vezetni Flash-t, Cyborgot, vagy kicsit árnyalni Aquamant (akinek a forgatáskor ugye még nem volt saját filmje). Zack Snyder pedig meg is teszi ezt becsülettel, ami különösen a Cyborgot alakító Ray Fisher számára lesz megváltás.

A fiatal színész nem hiába ekézte Whedon verzióját, hiszen ott nagyjából kiherélték a figuráját, miközben a rendezői változatban központi karakter lesz belőle, tragikus múlttal és a néző egy valóban szerethető, szimpatikus karaktert kap és nem csak egy néha lövöldöző mellékszereplőt, aki két mondatban összedobja az a eredetsztoriját. Barry Allen is több időt kap és noha ő drasztikusan nem változik, de azért találkozása későbbi feleségével, Iris-szal már önmagában mélyíti az univerzumot (azt meg nem is említem meg, hogy audiovizuálisan micsoda jelenetről van szó).

És akkor beszéljünk kicsit a gonoszról is. Illetve ne is csak egyről, merthogy Zack Snydernél bizony nem csak Steppenwolf lép színre, hanem a háttérben megkapjuk a DC univerzum legnagyobb gonoszát, Darkseidot is, de az ő kínzómestere DeSaad is színre lép! Nekik a mozis verzióban nyomuk nem volt, előbbinek a neve is csak egyszer hangzott el. A végig jelenlévő ellenség, Steppenwolf pedig köszönő viszonyban sincs azzal, amit Joss Whedon a vászonra hányt és nem csak külsőleg. Ott Steppenwolf nem több egy nagyra nőtt henchmannél, aki jön, hülyeségeket beszél és hódítani akar.

Itt viszont bizonyos mértékig mélységet kap, hiszen megtudjuk, hogy árulást követett el mestere ellen és a végeérhetetlen hódítás nem más, mint büntetés a számára, hiszen addig nem térhet haza, amíg meg le nem igáz többtízezer világot. Ennél fogva pedig nem egy nulldimenziós karakter, aki annyit tud, hogy végeérhetetlenül azt hajtogatja, hogy anya, hanem bizonyos mértékig tragikus figura. Darkseid és DeSaad felbukkanása pedig nem csak szimpla fan service, hanem korlátozott játékidejük ellenére van súlyok a történetben, végig hatással vannak a cselekményre.

Szólnom kell még az Anyadobozokról is, amik a mozis változatban tök értelmetlen MacGuffinnak tűnnek, itt viszont elmagyarázzák a lényegüket, azt is, hogyan működnek és miként használhatják a hősök a saját céljaikra az ellenség legyőzése érdekében. Aztán ott van még Batman, aki nem csak úgy teng-leng a sztoriban, mint egy idióta, hanem végig vezérként viselkedik, van a karakterének fejlődési íve, ami az előző filmből indul. Superman visszatérése is mérföldekkel hatásosabb, mint 2017-ben és akkor ott van még a finálé, amit külön ki kell emelnem.

A keret itt sem változik, miszerint Steppenwolf egy Csernobilra hajazó orosz kisvárosban alakítja ki az erődjét és ezt ostromolja meg végül a Liga. De mindennek a kivitelezése… Whedon behozott egy orosz családot, ami már önmagában tök kínos és teljes mértékben funkció nélküli, de még az a kínos humor is, amit hozzájuk társított, a jelenet ízléstelen csiricsáré újraszínezéséről és primitív szétvágásáról már nem is beszélve, de erre mindjárt még visszatérek. Tényleg nem akarom elhúzni, mert rengeteg mindent meg lehetne még említeni, a lényeg, hogy történetileg ez egy tízszer komplexebb dolog, mint amit anno a moziban láthattunk.

Rendezés
Zack Snyder azon rendezők közé tartozik, akinek saját, jól felismerhető audiovizuális stílusa van. Olyan, hogy száz közül is azonnal beazonosítja az ember. Az első filmje, a Holtak Hajnala még csak bemelegítés volt, annyira még nem viselte magán a rendező kézjegyeit. Második filmje, a 300 viszont már ízig-vérig Snyder és ezt a sort folytatta a Watchmen, az Álomháború, valamint Az Acélember és a Batman Superman ellen is. Ennek a sajátos stílusnak persze megvannak a maga hátrányai is, hiszen ha valami ennyire egyedi, akkor annak törvényszerűen lesznek ellenzői is.

Snyderre alapvetően jellemző a komor, szinte már nyomasztó képi világ, a visszafogott színhasználat, elképesztő mértékben szereti a lassított felvételeket, a nagytotálokat és szinte minden beállítása olyan, mintha egy mozgó festményt néznénk. Mindezek mellett nagyon kevés humort találunk a filmjeiben, valamint videoklipes múltja filmjeiben is visszaköszön, mert szinte mindig használ betétdalokat, illetve azokkal aláfestett montázst. Utálói mindezeket hibaként róják fel, míg rajongói éltetik őt sajátos megoldásaiért.

Engem már a 300-nál magával ragadott a stílusa, teljesen lenyűgözött mindaz a stílus és hangulat, amit képvisel, ám mikor Christopher Nolan őt választotta Az Acélember rendezői posztjára, nem igazán tudtam hová tenni a dolgot. Ennek persze sajátos okai voltak: annyira a Richard Donner-féle Superman filmek voltak előttem (no meg az azok szellemében készült Superman visszatér), hogy nem tudtam elvonatkoztatni tőlük és képtelen voltam elképzelni, hogy készülhet más stílusú Superman film is.

Az Acélember aztán jött, látott és győzött, engem legalábbis teljes mértékben lenyűgözött az első képkockájától az utolsóig. Hatalmas, monumentális, hősies, elképesztő látványvilággal, agyszaggató soundtrack-kel és bizony remek történettel, amiben Snyder még a korábbiaknál is jobban kihangsúlyozta a hős krisztusi jellemvonásait és lényegében készített egy keresztény szuperhősfilmet. A végeredmény persze megosztotta a kritikusokat és a nézők egy részét, de a Warner bizalma itt még töretlen volt a rendezőben.

Aztán három évvel később jött a folytatás, a Batman Superman ellen, ami még az előzőnél is nagyobb fába vágta a fejszéjét, hiszen a stúdió kapkodása miatt ebben a filmben már olyan mértékű univerzumépítésbe kezdtek, ami akár maga alá is temethette volna a produkciót, ám Snyder képes volt egyben tartani ezt a monstre produkciót. A végeredmény komplexebb, sötétebb és erőszakosabb lett elődjénél, nem kevés erkölcsi és morális kérdést felvetve, melyben igen sokat foglalkozott hősei lelkivilágával is.

Persze a nyomasztó és komor végeredményre végképp nem volt vevő a Marvel színes-szagos, cukormázas termékein szocializálódott tömeg, így hiába lett kasszasiker a film, a kritikák a földbe döngölték a bevételek pedig a stúdió óriási elvárásaitól maradtak el. Ekkora Snyder alighanem már a Warner fejeseinek a bögyében volt, csak hát a kapkodás miatt az Igazság Ligája forgatása javában zajlott. Ezzel együtt a stúdió ott próbált neki keresztbe tenni, ahol csak tudott, ugyanis évekkel a bemutató után kiderült, hogy már ekkor külsős embereket ültettek a nyakára, aki napi szinten akarták megmondani neki, hogy mit csináljon.

Mindezt pedig tetézte egy személyes tragédia: depresszióval küzdő, Autumn nevű nevelt lánya öngyilkos lett, a rendező pedig érthető módon felfüggesztette a munkát, hogy a nehéz időkben a családjával lehessen. A stúdió pedig ezek után azt kommunikálta kifelé, hogy Snyder a családi tragédia miatt otthagyta a produkciót, a helyére beugró Joss Whedont ő maga kérte fel, hogy fejezze be a filmet, ami lényegében kész volt, pusztán itt-ott igazított rajta a helyettes.

Igen ám, de mindez bizony ordas hazugságnak bizonyult. Snyder nem hagyta ott a produkciót, vissza kart térni a filmhez (konkrétan a munkába akart temetkezni, hogy könnyebb legyen feldolgozni a veszteséget), ám a Warner lényegében nem engedte vissza. Whedont sem ő választotta a feladatra, ő már akkor a nyakára volt ültetve, mikor még javában Snyder volt a rendező és bizony nem csak igazítgatott a Marveltől kölcsönvett rendező, hanem újraforgatta a film jelentős részét, és a maradékot is teljesen a saját szája íze szerint alakította.

Így utólag pedig mindezek fényében kijelenthetjük, hogy a Warner meglépte a létező legundorítóbb és legetikátlanabb lépést, mikor a rendező lányának halálát használta fel arra, hogy Snyder eltávolítsa a projekt éléről. Mindezek persze csak idén derültek ki, mikor a Variety és a Hollywood Reporter a végére járt a dolgoknak, meginterjúvolva egy rakás embert. A bili ezek után pedig csak tovább borult, mert Ray Fisher és Gal Gadot is arról nyilatkoztak, hogy Whedon igazi suttyóként viselkedett a forgatáson, lekezelve mindenkit, sőt, még meg is fenyegette a színészeit, hogy ha nem teszik azt, amit ő akar, akkor tönkre fogja tenni a karrierjüket.

Szerencsére azonban a sors igazságot szolgáltatott. Már a bemutató után nem sokkal egy rajongó elindította twitteren a #releasethesnydercut mozgalmat, amelyhez évről-évre egyre többen csatlakoztak. A rendező utálói, meg úgy a nagy átlag persze csak élcelődött, vagy gúnyolódott ezen az egészen még akkor is, amikor már maga a rendező is elkezdett képeket kiszivárogtatni a saját verziójából, tovább szítva a tüzet, hiszen ezzel lényegében kimondta, hogy a sokáig mítosznak hitt „Snyder vágás” bizony létezik, csak be kell fejezni.

Idővel aztán a színészei is egyre erőteljesebben álltak be mögé. Fisher, Momoa, Gadot, majd Affleck és Cavill is elkezdtek nyomást gyakorolni a stúdióra, végül pedig megtörtént a csoda, hiszen tavaly nyáron az HBO Max beállt a produkció mögé, megszavaztak neki 70 millió dollárnyi költséget az utómunkára és kitűztek a filmnek egy 2021 márciusára esedékes premiert. A film pedig jött, látott és győzött minden tekintetben.

Míg Joss Whedon verziója nem több Frankenstein szörnyénél (egy toldozott-foldozott torzszülött), addig Zack Snyder egy minden pillanatában monumentális és eposzi képregényfilmet alkotott, amely méltó az évek során körülötte kialakult mítoszhoz, valamint egységes egészet alkot az előzményeivel is. Snyder a filmet fejezetekre osztja fel, melyek mind kaptak egy-egy saját címet is. Lassan, fokozatosan építi a történetet, miközben hagy időt a karakterek bemutatására, ennek köszönhetően pedig mindegyik közel is kerül a nézőhöz.

A másik nagy különbség, hogy Snyder filmjében nyoma sincs az idióta humornak, vicces pillanat is csak egy-kettő akad, míg Whedonnál Batman is egy infantilis poénokat toló pojáca volt. Snydernél a Sötét Lovag viszont felelősségteljes vezetővé válik, aki tanulva korábbi hibáiból igyekszik azokat jóvátenni. Gal Gadot Dianája ebben a verzióban sokkal keményebb harcos, visszakapjuk azt a menő, badass karaktert, akit a Batman Superman ellen végén megcsodálhattunk. Barry itt nem egy hülye pojáca, hanem szeretnivaló srácként jelenik meg, míg Victor igazi tragikus hős és nem egy nulldimenziós háttérkarakter.

A gonoszait is mennyivel jobban használja. Whedonnál Steppenwolf egy kartonfigura, akinek semmilyen jelenléte nincs, míg Snydernél nem csak a már említett hódító jelent fenyegetést, de a percekre felbukkanó Darkseidnak is olyan súlyos jelenléte van, hogy végig érezni a történet során az általa jelentett fenyegetést, de még az összekötő szerepét játszó DeSaad is baromi emlékezetes lesz és akkor a Paradémonokat még nem is említettem, akik szintén jóval fenyegetőbbek a Snyder által dirigált verzióban.

Meg kell még említenem a hangulatot is, amely komor képi világával és baljós zenéjével méltó a történethez és nem egy vicceskedő, idétlen haverfilm, ahol nincs semminek súlya. Külön kiemelném még az akciójeleneteket is. Snyder baromi jól koreografált és remekül vágott szcénákkal operál, míg Whedon még itt is alulteljesít. Utóbbinál nincs dinamikája az összecsapásoknak és borzalmasan össze van csapva a vágás. Erre bizonyítékként ott van három jelenet is: Steppenwolf támadása az amazonok ellen, a régi múltat megidéző eposzi jelenet, mikor a fiatal Darkseid ellen küzdöttek a Föld egyesített seregei és a film végi nagy összecsapás.

Utóbbi a leginkább sokatmondó, mert míg Snydernél tétje van az összecsapásnak, hiszen a Föld sorsa múlik rajta, addig Whedon tétnélküli, súlytalan akciózássá silányítja, ahol a hősök végig egymást kóstolgatva poénkodnak, meg Barry a felbukkanó Supermannel azon versenyez, hogy ki ment meg több civilt (akik amúgy a már említett orosz családot leszámítva fel sem bukkannak). És ha már Superman, akkor ott van a hős visszatérése. Whedonnál csak úgy felbukkan és egysorosokat puffogtat, míg Snydernél visszakapja krisztusi mivoltát. Feledhetetlen, ahogy a fekete ruháját felöltve, Jor-El és Jonathan Kent szavaival kísérve felemelkedik az égbe.

Érdemes lenne ezeket a jeleneteket egymás után megnézni a két verzióban, mert zongorázni lehetne a különbséget. Mindezek mellett Snyder még az univerzumot is tovább építi. Egyrészt behozza az Életellenes Egyenletet, másrészt kapunk két elképesztően hatásos jelenetet az apokaliptikus jövőről, amelyben Darkseid leigázta a világot, a hősök nagy részét megölte és Supermant gonosszá tette. Ezek egyikében még Jared Leto Jokere is tiszteletét teszi egy rövid időre, a Batmannel közös dialógusa pedig a film egyik abszolút csúcspontja. Leto itt megmutatja, hogy mennyire emlékezetes Jokert is alakíthatott volna, ha megkapja az esélyt és nem csak egy Tony Montanát majmoló strici/gengszter verziót kellett volna eljátszani.

Egy röpke utóforgatásnak köszönhetően felbukkan a Marsbéli Vadász is ami jópofa kikacsintás, csak ezzel kicsit hazavágja Diane Lane legjobb jelenetét, mert hiába az érzelemdús pillanat, Martha és Lois között, ha előbbi pusztán a marsi, aki felvette Clark anyjának külsejét. Ezen kívül tiszteletét teszi még Lex Luthor (Jesse Eisenberg) és Deathstroke (Joe Manganiello) is, ahol előbbi felfedi Batman valódi nevét a zsoldosnak. Ezzel vezettek volna fel egy soha el nem készült önálló Batman mozit, ahol Ben Affleck a Manganiello által megformált Deathstroke-kal csapott volna össze. Whedon egyébiránt még ezt is újraforgatta, nála Luthor nem Batman személyazonosságát fedi fel, hanem belebegteti a gonosztevők ligáját, válaszul a hősökére.

Nem akarom már tovább nyújtani ezt az amúgy is borzalmasan hosszú írást. A lényeg, hogy Zack Snyder verziója minden aspektusában felülmúlja azt a gyenge, erőtlen, összecsapott, borzalmas katyvaszt, amit anno a mozikban bemutattak. Bizonyos értelemben a Zack Snyder: Az Igazság Ligája a legtökéletesebb képregényfilm, mert terjedelmében, a fejezetekre való felosztásával olyan, mintha tényleg életre kelt volna egy képregényes sztoriszál. Persze sosem tudjuk meg, hogy ha anno Snyder verziója kerül mozikba az is ilyen lett volna. Esélyes, hogy azért rövidebb, annak idején egy három órás verziót rebesgettek. Most viszont semmi nem kötötte a rendezőt és belerakott mindent a filmben, amit csak lehetett.

Összegzés
Mindent összegezve nem mondhatok mást, mint azt, hogy a Zack Snyder: Az Igazság Ligája egy monumentális hősi eposz, amely minden pillanatában lélegzetelállító és irdatlan terjedelme ellenére is leköti a nézőt az első perctől az utolsóig. Sajnos sosem kapja meg az esélyt, hogy eljuthasson a befejezésig, pedig a Snyder által belebegtetett folytatások (az apokaliptikus második rész, illetve a Gyűrűk Urát megidéző óriási finálé) egészen kolosszális filmeket ígértek. Így azonban ez a film keserédes diadal, hiszen megvalósulhatott, csak a végkifejletig nem tud eljutni. Megmarad így sajátos, nyitott befejezésű trilógiának, amely bátran építette tovább azt a nagyívű történetet, amit Az Acélemberrel és a Batman Superman ellennel elindított.

„Foglald el a helyed a bátrak között!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.